A Megfeleletlen Szívek Rejtélye: Szeretet, Választás és Veszteség története
– Miért mindig a Zsoltokat választjátok? – csattantam fel, miközben Anna a kabátját vette le az előszobában. A hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam. – Miért nem lehet egyszer egy rendes, dolgozó embert szeretni?
Anna rám nézett, a szeme sarkában könny csillogott. – Nem ilyen egyszerű ez, Tamás. Te mindig mindent meg akarsz magyarázni. De a szív… az nem logikus.
Ott álltam a konyhában, kezemben egy csésze kihűlt kávéval, és csak bámultam utána. Anna volt az utolsó reményem. Az utolsó, akiben hittem, hogy talán engem választ. De ő is inkább Zsoltot választotta – azt a laza, mindig viccelődő srácot, aki sosem dolgozott rendesen, de valahogy mindenki szerette.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a jelenetet. Miért van az, hogy akik mindent megtesznek másokért – mint én is –, azok mindig háttérbe szorulnak? A munkahelyemen is ugyanaz: én maradok bent túlórázni, én viszem haza a problémákat, de sosem engem hívnak el sörözni péntek este.
Másnap reggel anyám hívott. – Tamáska, gyere át ebédre! Főztem neked gulyást.
Nem akartam menni, de végül beadtam a derekam. Anyám lakása mindig ugyanaz: régi szőnyeg, a falon családi fotók, a konyhában az örökös húsleves illat. Leültem az asztalhoz, ő pedig rögtön kérdezett:
– Mi van Annával? Láttam a Facebookon, hogy Zsolttal voltak koncerten.
– Semmi – mondtam halkan. – Megint nem engem választottak.
Anyám sóhajtott. – Tudod, apáddal mi sem voltunk egyszerű eset. Ő is ilyen volt… mindig mindent túlgondolt. Én meg… hát, én szerettem volna egy kicsit izgalmasabb életet.
Ezután napokig csak dolgoztam és próbáltam nem gondolni Annára. De mindenhol őt láttam: a villamoson egy lány nevetett úgy, mint ő; a boltban egy fiú pont olyan parfümöt vett le a polcról, amit neki vettem volna születésnapjára.
Egyik este aztán úgy döntöttem, elmegyek a Tabánba sétálni. Ott találkoztam Lajossal, a régi osztálytársammal.
– Te is egyedül? – kérdezte.
– Igen. Néha kell egy kis csend.
Leültünk egy padra. Lajos mindig is az ellentétem volt: hangos, laza srác, akinek sosem volt gondja a nőkkel.
– Tudod – mondta –, én sem vagyok boldogabb attól, hogy mindenki engem választott. Sokszor érzem magam üresnek. Talán azért vonzódom azokhoz a lányokhoz, akik mellettem sosem érzem magam elég jónak.
Ez elgondolkodtatott. Talán nem csak rólam van szó. Talán mindenkiben ott van az az űr, amit valaki másban keresünk.
Pár nappal később elmentem a város szélén lakó öreghez, akiről azt beszélték, bölcs tanácsokat ad. Az ajtóban várt rám:
– Tamás vagyok – mondtam zavartan.
– Tudom – mosolygott. – Gyere be! Mesélj!
Leültem vele szemben egy kopott fotelbe.
– Mindig azt érzem, hogy nem vagyok elég jó – vallottam be végül. – Hogy akik igazán törődnek másokkal, azok mindig háttérbe szorulnak.
Az öreg bólintott.
– Tudod-e miért választják sokan azokat, akik látszólag semmit sem adnak nekik? Mert a szív nem logikus. Az emberek néha azt keresik másban, ami bennük hiányzik. Aki túl józan és felelősségteljes, annak kell valaki, aki megtanít nevetni. Aki túl laza, annak kell valaki, aki megtanít szeretni.
– És mi lesz azokkal, akik mindig csak adnak? – kérdeztem halkan.
– Ők tanulják meg egyszer igazán önmagukat szeretni. És amikor ez megtörténik… talán akkor jön valaki, aki már nem menekül el tőlük.
Hazafelé menet sokáig gondolkodtam ezen. Talán tényleg túl sokat vártam másoktól – és túl keveset magamtól.
Otthon leültem az asztalhoz és elővettem egy üres lapot. Felírtam rá: „Mitől félek igazán?” Hosszú percekig csak néztem a kérdést. Aztán lassan írni kezdtem: „Attól félek, hogy sosem leszek elég jó senkinek. Hogy örökké csak nézem majd mások boldogságát kívülről.”
De ahogy ott ültem és írtam, rájöttem valamire: talán először magamat kell elfogadnom ahhoz, hogy más is elfogadjon.
Most itt ülök újra a konyhaasztalnál – ugyanúgy esik az eső odakint –, és azon gondolkodom: vajon tényleg mindig azok szenvednek leginkább, akik adni akarnak? Vagy csak mi hisszük ezt magunkról? Ti mit gondoltok erről?