A legjobb barátnőm helyett: Egy esküvő árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Zsófi! – kiabáltam a telefonba, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A nappali sarkában ültem, a menyasszonyi ruhám próbájáról épp csak hazaérve, és úgy éreztem, mintha minden darabokra hullana körülöttem.

– Én sem hiszem el, hogy ezt teszed velem – válaszolta csendesen Zsófi. A hangja remegett. – Azt hittem, te vagy az egyetlen, aki nem néz rám úgy, mint mindenki más.

A telefonhívás előtt órákig görnyedtem a laptopom fölött, próbáltam tökéletesíteni az esküvői ültetési rendet, miközben anyám újra és újra megjegyzéseket tett Zsófi alakjára. „Ugye nem gondolod komolyan, hogy ő lesz melletted a képeken?” – kérdezte egyszer, amikor azt hitte, nem hallom. De hallottam. És valahol mélyen bennem is megszólalt egy halk hang: mi van, ha tényleg mindenki csak őt fogja nézni? Mi van, ha az én napom helyett róla beszélnek majd?

Zsófi volt a legjobb barátnőm óvodás korom óta. Együtt játszottunk a homokozóban, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon. Ő volt az első, akinek elmondtam, amikor Gergő megkérte a kezem. És most… most azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom: vajon elrontja-e a nagy napomat azzal, ahogy kinéz?

A döntést végül egy szombat délután hoztam meg. A családom körében ültem a konyhában – anyám, apám és a húgom –, amikor anyám újra szóba hozta:

– Lilla, gondold át még egyszer. Az esküvődön mindenki fotózni fog. Nem lenne jobb, ha Dóri lenne a tanúd? Ő olyan csinos mostanában.

A húgom bólintott. – Dóri tényleg nagyon jól néz ki.

Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Zsófi mindig is küzdött a súlyával. Tudtam, mennyit jelent neki ez a szerep. De anyám szavai ott visszhangoztak bennem: „Ez a te napod.”

Aznap este írtam meg az üzenetet Zsófinak:

„Szia Zsófi! Nagyon nehéz ezt leírnom, de szeretném, ha megértenéd… Úgy érzem, talán jobb lenne, ha Dóri lenne a tanúm. Remélem, nem haragszol meg rám emiatt. Nagyon szeretlek, és fontos vagy nekem!”

Percekig bámultam a képernyőt. Aztán elküldtem.

A válasza rövid volt:

„Nem tudom elhinni. De legalább őszinte voltál. Sok boldogságot kívánok nektek.”

Azóta sem beszéltünk.

A következő hetekben mindenki boldognak látott. Anyám elégedetten mosolygott, amikor Dóri próbálta fel a tanúi ruhát. Gergő nem értette igazán, mi történt – csak annyit mondott: „Biztos vagy benne? Zsófi mindig ott volt neked.” Én pedig minden este magamban sírtam.

Az esküvő napján minden tökéletesnek tűnt. A templomban álltam hófehér ruhámban, mellettem Dóri ragyogott. Mindenki mosolygott rám – de én csak azt éreztem: valami hiányzik.

A vacsora alatt odajött hozzám Zsófi anyukája.

– Lilla, tudom, hogy ez nem az én dolgom… De Zsófi nagyon rosszul van. Nem érti, miért kellett így lennie.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam és elfordultam.

Az este végén Gergő átölelt.

– Boldog vagy? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni.

Azóta eltelt két év. Zsófit nem láttam többé. Néha látom az Instagramon: új barátai vannak, mosolyog a képeken – de tudom, hogy valamit örökre elveszítettem.

Sokszor visszagondolok arra a pillanatra: miért engedtem anyámnak? Miért volt fontosabb nekem mások véleménye, mint az igazi barátság? Vajon lehet ezt valaha jóvátenni?

„Ha újrakezdhetném… vajon másképp döntenék? Ti mit tennétek a helyemben?”