A látszat mögött: Egy tökéletesnek hitt házasság árnyékában

– Katalin, minden rendben? – kérdeztem halkan, miközben a lépcsőházban találkoztunk. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, haja rendezetlenül lógott az arcába. Egy pillanatra rám nézett, majd lesütötte a szemét.

– Persze, csak fáradt vagyok – felelte sietve, és már lépett is tovább, mintha menekülne előlem.

Pedig régen nem ilyen volt. Amikor beköltöztem ebbe az óbudai társasházba, Katalin volt az első, aki köszöntött. Mindig mosolygott, kedvesen beszélgetett velem a folyosón. Aztán jött az esküvője. Az egész ház ünnepelt: fehér ruhában, boldogan vonult végig az udvaron, karján Gáborral, akit mindenki tisztelt. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a nap lesz az utolsó, amikor Katalint igazán boldognak látom.

Az esküvő után valami megváltozott. Először csak azt vettem észre, hogy ritkábban mosolyog. Aztán egyre kevesebbet beszélt. Egyik este, amikor a kukákat vittem le, hallottam, ahogy Gábor kiabál vele. Nem értettem pontosan a szavakat, de a hangja kemény volt, hideg és fenyegető. Katalin hangját alig hallottam – csak egy halk bocsánatkérés foszlányát.

Próbáltam nem beleavatkozni. „Nem az én dolgom” – mondogattam magamnak. De ahogy teltek a hetek, egyre nehezebb lett elfordítani a fejem. Egy reggel Katalin karján halvány foltot vettem észre. Amikor rákérdeztem, azt mondta, elesett a fürdőszobában. De a tekintete mást árult el.

A társasházban persze mindenki beszélt róluk. Az idős Marika néni a harmadikról egyszer azt mondta nekem: – Tudja, drága, ezek a fiatalok ma már nem tudják, mi az igazi házasság. Régen nem volt ennyi veszekedés.

De én tudtam, hogy itt valami másról van szó.

Egy este kopogásra ébredtem. Katalin állt az ajtóban, zokogva. – Bemehetek? – kérdezte remegő hangon.

Beengedtem. Leültünk a konyhában, és ő lassan beszélni kezdett.

– Nem bírom tovább – suttogta. – Gábor… megváltozott. Mindenért engem hibáztat. Ha fáradt vagyok, ha nem főzök elég gyorsan… néha kiabál velem, néha… – itt elcsuklott a hangja – néha meg is üt.

Megdermedtem. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem vele szemben, és hallgattam a zokogását.

– Anyámnak sem merem elmondani – folytatta halkan. – Ő mindig azt mondta: „Egy asszonynak tűrnie kell.” De én már nem bírom.

Aznap éjjel nálam aludt. Reggel visszament Gáborhoz – azt mondta, nincs hová mennie.

A következő hetekben próbáltam segíteni neki. Meghívtam kávéra, beszélgettünk, próbáltam bátorítani. De mindig visszatért hozzá. Azt mondta: „Talán majd megváltozik.” De Gábor nem változott meg.

Egy nap Katalin eltűnt. Nem jött haza éjszaka sem. Gábor idegesen járkált fel-alá a folyosón; minden szomszédot kikérdezett. Én nem szóltam semmit – csak reméltem, hogy végre elmenekült.

Két nappal később kaptam tőle egy üzenetet: „Köszönöm mindent. Most már biztonságban vagyok egy barátnőmnél vidéken. Talán egyszer újra boldog leszek. Vigyázz magadra!”

Azóta is gyakran gondolok rá. Vajon hány nő él még ma is ilyen láthatatlan börtönben? Hányan mosolyognak nap mint nap úgy, hogy közben belül összetörtek?

Néha azon tűnődöm: ha én nem veszem észre időben Katalin jeleit, mi történt volna vele? Vajon tényleg ennyire nehéz segítséget kérni? És miért hisszük még mindig azt, hogy egy tökéletesnek tűnő házasság mögött csak boldogság lehet?

„Te mit tennél a helyemben? Szóvá tennéd mások előtt is? Vagy inkább csendben maradnál?”