A lányom szégyell engem, mert szegény vagyok: Egy budapesti anya vallomása

– Anya, kérlek… ne gyere be az étterembe ebben a kabátban – suttogta Dóra, miközben idegesen igazgatta a haját a tükörben. A hangja halk volt, de minden szava élesebben vágott, mint bármilyen kés. Ott álltam a belvárosi étterem előtt, a régi, kopott kabátomban, amit már három éve hordok, mert újra egyszerűen nincs pénzem. A kezem remegett, ahogy megszorítottam a táskám fülét.

– Dóra, ez az egyetlen kabátom – próbáltam halkan válaszolni, de a hangom elcsuklott. – Nem baj, ha…

– Csak… kérlek – vágott közbe. – Nem akarom, hogy a férjem családja azt higgye…

Nem fejezte be. Nem is kellett. Tudtam jól, mit gondolnak rólam. Hogy én vagyok az a nő, aki egyedül nevelte fel a lányát egy zuglói panelban, aki sosem tudott márkás ruhákat venni neki, aki nem tudott pénzt adni az első lakásához. Most pedig itt állok, és érzem: szégyen vagyok neki.

Aznap este hazafelé menet a villamoson bámultam ki az ablakon. Az eső csíkokat húzott az üvegen, mintha csak az én könnyeimet utánozná. Vajon hol rontottam el? Mindent megtettem érte. Három műszakban dolgoztam a kórházban nővérként, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. De sosem volt elég.

A következő héten Dóra nem hívott fel. Csak egy üzenetet kaptam: „Majd kereslek.” Ez a három szó napokig visszhangzott bennem. Aztán egy szombat délután váratlanul becsöngetett hozzám.

– Anya, beszélnünk kell – mondta feszülten.

Leültünk a konyhában. Ő idegesen babrált a bögréjével.

– Anyu… tudod, hogy szeretlek. De… – megállt, kereste a szavakat. – A férjem családja… ők mások. Ők nem értik meg ezt az életet. És néha… néha én sem akarom emlékeztetni őket arra, honnan jöttem.

A szívem összeszorult. – Te szégyellsz engem? – kérdeztem halkan.

– Nem… csak… – Dóra hangja elcsuklott. – Csak szeretném, ha büszkék lennének rám.

– És én akadályozlak ebben? – néztem rá könnyes szemmel.

Nem válaszolt. Csak lesütötte a szemét.

Aznap este órákig ültem az ágy szélén. Elővettem régi fényképeket: Dóra első napja az iskolában, ahogy mosolyog rám; a közös kirándulásaink a Velencei-tónál; az első karácsonyunk kettesben. Mindig azt hittem, hogy ezek számítanak igazán. Hogy a szeretet pótolja azt, amit pénzzel nem tudtam megadni.

De most úgy éreztem: kudarcot vallottam anyaként.

A következő hetekben próbáltam távolságot tartani. Nem akartam ráerőltetni magam Dórára. De minden este vártam egy üzenetet tőle. Egyetlen sort: „Hiányzol.” De nem jött semmi.

Egy nap aztán találkoztam Rékával, Dóra gyerekkori barátnőjével a piacon.

– Judit néni, mi történt magukkal? Dóra olyan furcsa mostanában…

Elmeséltem neki mindent. Réka csak hallgatott, majd megszorította a kezem.

– Maga volt az egyetlen igazi támasza Dórának. Ezt ő is tudja, csak most elvakítja ez az új világ.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg így van? Vagy csak magamat áltatom?

A karácsony közeledett. Egyedül díszítettem fel a kis lakást. A szomszédok nevetése áthallatszott a falon; ők együtt ünnepeltek. Én csak ültem a kanapén és hallgattam az órát.

Szenteste este kopogtak az ajtón. Dóra állt ott, kezében egy kis csomaggal.

– Anya… hoztam neked valamit – mondta halkan.

Kibontottam: egy új kabát volt benne. Szép, egyszerű darab – pont olyan, amilyet mindig is szerettem volna.

– Köszönöm – suttogtam.

Dóra leült mellém.

– Anya… sajnálom. Tudom, hogy megbántottalak. Csak… néha úgy érzem, két világ között vagyok. Szeretnék megfelelni nekik is… de neked is.

Megfogtam a kezét.

– Én csak azt szeretném, ha büszke lennél rám – mondta könnyes szemmel.

– Én mindig büszke voltam rád – válaszoltam halkan. – Nem azért, amit elértél… hanem azért, aki vagy.

Sokáig ültünk így csendben.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hány anya érzi magát így Magyarországon? Hányan érezzük azt, hogy nem vagyunk elég jók? És vajon megtanuljuk-e valaha elfogadni magunkat – és egymást – úgy igazán?