A lányom nem utazik a Balatonra, de anya pénzt követel – Egy családi igazságtalanság története

– Magdi, most komolyan, ennyit sem tudsz megadni a családodnak? – Anyám hangja élesen csengett a telefonban, mintha egy bírósági tárgyaláson ülnék vádlottként. A konyhaasztalnál ültem, előttem a számlák, a lányom, Zsófi pedig csendben rajzolt a szobában. A szívem összeszorult.

– Anya, nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni, de Zsófi is szeretne menni a Balatonra. Miért csak Bence mehet? – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett.

– Mert Bence most érettségizett, megérdemli! Zsófi még kicsi, majd jövőre – vágta rá anyám, mintha ez magától értetődő lenne.

Azt hittem, hozzászoktam már ehhez az igazságtalansághoz. Gyerekkoromban is mindig Tamás bátyám volt az első: ő kapta a legjobb biciklit, őt vitték különórákra, nekem csak azt mondták: „Magdi, te úgyis ügyes vagy, megoldod egyedül.” Most ugyanez ismétlődött az unokákkal is. Bence mindent megkapott – Zsófi csak azt tanulta meg, hogyan kell csendben maradni.

– De anya, én is dolgozom, nekem is nehéz. Miért nekem kell fizetnem Bence nyaralását? – kérdeztem halkan.

– Mert Tamásék most vettek új autót, nekik most nincs ennyi pénzük. Te meg úgyis egyedül vagy, nincs másra költened – mondta anyám olyan természetességgel, hogy majdnem elnevettem magam kínomban.

Aztán hallottam Tamás hangját a háttérben: – Mondd meg Magdinak, hogy ne legyen már ilyen önző! Egy hét Balaton nem a világ vége!

Letettem a telefont. A kezem remegett. Zsófi odajött hozzám.

– Anya, miért sírsz?

Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el egy tízéves kislánynak, hogy a nagymamája sosem szerette igazán? Hogy mindig csak a fiát és az ő gyerekét látta? Hogy én csak egy pótmegoldás vagyok ebben a családban?

Aznap este nem aludtam. Forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkori emlékek: amikor Tamásnak tortát sütöttek minden születésnapján, nekem csak egy szelet csokit vettek. Amikor Tamás focizni ment, én otthon maradtam mosogatni. Mindig azt mondták: „A fiúknak több jár.”

Másnap reggel Zsófi csendesen kérdezte:

– Anya, idén tényleg nem megyünk a Balatonra?

– Nem tudom, kicsim – suttogtam. – De megígérem, hogy valahova elmegyünk ketten.

A munkahelyemen egész nap feszülten ültem. A kolléganőm, Ildikó észrevette.

– Magdi, mi baj van?

Elmeséltem neki mindent. Ő csak csóválta a fejét.

– Ez borzasztó igazságtalan! Miért hagyod?

Nem tudtam válaszolni. Miért hagyom? Talán mert mindig is ezt tanultam: tűrni kell. Anyám szerint a lányok dolga az alkalmazkodás.

Este újra csörgött a telefonom. Anyám volt az.

– Meggondoltad már magad? Bence nagyon várja a Balatont!

– Anya – mondtam halkan –, én nem fogok fizetni Bence nyaralásáért. Ha Zsófi nem mehet, akkor én sem adok pénzt.

Csend lett a vonalban. Majd anyám hangja jéghidegen szólt:

– Akkor ne is számíts semmire tőlem!

Letett. Éreztem, ahogy valami végleg eltört bennem.

Zsófi odajött hozzám és átölelt.

– Szeretlek, anya.

Könnyek folytak le az arcomon. Rájöttem: talán sosem leszek elég jó anyámnak. De Zsófinak elég vagyok. És ez most mindennél fontosabb.

Néhány nap múlva Tamás írt egy üzenetet: „Remélem, büszke vagy magadra! Bence csalódott lesz.” Nem válaszoltam neki. Elmentünk Zsófival biciklizni a közeli tóhoz. Ott ültünk a parton és néztük a naplementét.

Zsófi rám mosolygott:

– Anya, ez is olyan szép, mint a Balaton?

– Nekem most ez a legszebb hely a világon – mondtam neki.

Azóta sem beszéltem anyámmal. Néha hiányzik – vagy inkább az az érzés hiányzik, hogy egyszer talán elfogad majd olyannak, amilyen vagyok. De már nem várok tőle semmit.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy mindig csak mások számítanak? És vajon mikor lesz elég bátorságunk kiállni magunkért?