A lányom minden megtakarítását elköltötte egy bulira, ahová a családját nem hívta meg
– Anna, hol voltál tegnap este? – kérdeztem remegő hangon, miközben a nappaliban álltam, és a telefonom képernyőjén bámultam a frissen feltöltött képeket. A lányom arca ragyogott a fényképeken, körülötte barátok, nevetés, színes lufik és torta. Egyetlen családtag sem volt ott.
Anna csak vállat vont. – Csak egy kis összejövetel volt, anya. Semmi különös.
A szívem összeszorult. Egész életemben azon dolgoztam, hogy jó anya legyek. Egyedül neveltem Annát, miután az apja elhagyott minket, amikor még csak hároméves volt. Mindent megtettem érte: dolgoztam a könyvtárban reggeltől estig, hogy mindene meglegyen. Azt hittem, közel vagyunk egymáshoz. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen.
Anna mindig is ügyes volt abban, hogy elérje, amit akar. Nem volt különösebben okos vagy szorgalmas az iskolában, de valahogy mindig jó jegyeket kapott. Tudta, hogyan kell a tanárok kedvében járni: segített takarítani az osztálytermet, futárkodott nekik a büfébe, és mindig volt egy kedves szava hozzájuk. Sokan mondták is: „Milyen aranyos kislány!” Én pedig büszke voltam rá – vagy legalábbis azt hittem.
Az utóbbi időben azonban egyre többször vettem észre, hogy titkolózik előttem. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Amikor kérdeztem valamit, csak röviden válaszolt vagy elterelte a témát. Azt hittem, ez csak a kamaszkor velejárója. De most már tudom: valami mélyebb dologról van szó.
Aznap este, amikor Anna végre hazajött – hajnalban –, leültettem magam mellé a kanapéra.
– Anna, mondd el nekem őszintén: miért nem hívtál meg minket a bulidra? – kérdeztem halkan.
A lányom lesütötte a szemét. – Mert… ciki lett volna. A barátaim nem értik meg a mi családunkat. Mindenkinek teljes családja van, anyukák-apukák együtt… Mi mások vagyunk.
A szavaiba belevágott a fájdalom. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
– De hát mi vagyunk a családod! – mondtam elcsukló hangon.
Anna dacosan nézett rám. – Igen, de néha úgy érzem, hogy te sem értesz meg engem. Mindig csak dolgozol, sosem érsz rá igazán… És én is szeretnék néha olyan lenni, mint mások.
Egy pillanatra csend lett közöttünk. Hallottam az óraketyegést a falon, ahogy minden másodperc egyre nehezebben telt.
– Tudod mennyi pénzt költöttél el erre a bulira? – kérdeztem végül.
Anna bólintott. – Az összes megtakarításomat. De legalább egyszer én is lehettem valaki.
A szívem majd megszakadt. Vajon tényleg ennyire rossz anya voltam? Vajon tényleg nem adtam meg neki azt az érzést, hogy fontos és szerethető?
A következő napokban alig beszéltünk egymással. Anna bezárkózott a szobájába, én pedig magamban őrlődtem. Próbáltam visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még kicsi volt: együtt sütöttük a palacsintát vasárnaponként, vagy kézen fogva sétáltunk a Margitszigeten. Hol tűnt el az a közelség?
Egyik este Anna barátnője, Zsófi csöngetett be hozzánk.
– Judit néni, beszélhetnék Annával? – kérdezte félénken.
– Persze – mondtam fáradtan.
Hallottam, ahogy Zsófi suttogva mondja Annának: – Szerintem anyukád nagyon szomorú miattad. Nem kéne így bánnod vele.
Anna csak motyogott valamit válaszul.
Aznap este Anna odajött hozzám.
– Anya… sajnálom – mondta halkan. – Nem akartalak megbántani. Csak… annyira nehéz néha mindenkihez alkalmazkodni. Azt akartam, hogy legalább egyszer én is olyan legyek, mint mások.
Átöleltem őt. Éreztem, ahogy remeg a válla.
– Tudod mit? – mondtam neki. – Nem kell másokhoz hasonlítanod magad. Nekem te vagy a legfontosabb ezen a világon.
Anna bólintott, de még mindig ott volt benne az a távolság.
Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Néha sikerül beszélgetni egy kicsit többet, néha csak csendben ülünk egymás mellett. De már nem ugyanaz minden.
Sokszor gondolkodom azon: vajon hol rontottam el? Lehet-e még hidat építeni két generáció között ebben a rohanó világban? Vajon más anyák is érzik ezt a fájdalmat?
„Ti mit tennétek az én helyemben? Hogyan lehet visszaszerezni egy kamaszlány bizalmát?”