A lányom már nem az, akit ismertem: Egy anya vallomása a családi széthullásról

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velünk, Zsófi! – kiáltottam rá a telefonba, miközben a kezem remegett az idegességtől. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak a könnyeimet akarta volna utánozni. – Az apád hatvanadik születésnapja van! Hogy mondhatsz nemet?

A vonal másik végén csend. Hallottam, ahogy Zsófi sóhajt, majd halkan, szinte suttogva válaszol:

– Anya, kérlek, ne nehezítsd meg. Tamásnak is fontos dolga van, és…

– Tamásnak? – vágtam a szavába. – Mindig csak Tamás! Mi lett belőled, kislányom? Hol van az a Zsófi, aki együtt sütött velem bejglit karácsonykor, aki apáddal együtt nevetett a régi vicceken? Most meg… mintha már nem is ismernél minket.

Zsófi hangja megremegett:

– Anya, én… én csak próbálok jó feleség lenni. Tamás szerint most nekünk kell egymásra figyelnünk. Ő azt mondja, hogy a saját családunk az első.

Letettem a telefont. A szívem összeszorult. Ott ültem a konyhaasztalnál, előttem a félig elkészült torta, amit Zsófi kedvéért csináltam – csokoládé és málna, ahogy mindig szerette. De most már nem volt kinek befejezni.

János, a férjem, csendben jött be mögém. Megsimogatta a vállam.

– Hagyd, Éva – mondta halkan. – Felnőtt nő már. Talán tényleg így kell lennie.

De én nem tudtam elengedni. Nem tudtam elfogadni, hogy a lányom, akit huszonhat évig mindenkinél jobban ismertem, most egy idegen szavára fordul el tőlünk. Tamás… mindig is volt benne valami hideg. Az első pillanattól éreztem: túl sokat akar irányítani. Udvarias volt ugyan, de sosem nézett igazán a szemembe. Az esküvő után Zsófi egyre ritkábban jött haza. Először csak havonta egyszer, aztán már csak ünnepeken. Most meg már az sem számít.

A barátnőim szerint túl érzékeny vagyok. „Mit vártál?” – mondják. „A lányod férjhez ment. Most már Tamás az első.” De én nem tudok belenyugodni abba, hogy valaki ennyire megváltoztassa azt, akit én neveltem fel.

Aznap este Jánossal kettesben ültünk le vacsorázni. A lakás üres volt és csendes, csak az óra kattogása hallatszott.

– Szerinted mi rontottuk el? – kérdeztem halkan.

János vállat vont.

– Nem tudom. Talán csak más világot élünk már.

De én nem tudtam elengedni a gondolatot. Másnap reggel felhívtam Zsófi legjobb barátnőjét, Katát.

– Kata, mondd meg őszintén: minden rendben van Zsófival? Nem bántja Tamás?

Kata sokáig hallgatott.

– Éva néni… Zsófi nagyon szereti magukat. De Tamás tényleg… hát… nagyon erős egyéniség. Mindent ő dönt el otthon. Zsófi néha panaszkodik is, de aztán mindig azt mondja: „Majd megszokjuk egymást”.

Ezután napokig nem aludtam rendesen. Minden este azon gondolkodtam: mit tehetnék? Hogy hozhatnám vissza azt a lányt, akit elveszítettem?

Egy héttel később váratlanul csengettek. Zsófi állt az ajtóban – sápadtan, karikás szemekkel.

– Anya… beszélhetnénk?

Beengedtem. Leültünk a nappaliban. Zsófi sokáig csak nézte a kezét.

– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte végül. – De hidd el, nem akartam megbántani titeket. Csak… Tamás nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy mindent együtt csináljunk. Néha úgy érzem, mintha nem is lenne saját életem.

A szívem összeszorult.

– Kicsim… te boldog vagy vele?

Zsófi szeme megtelt könnyel.

– Néha igen… néha nem tudom. Félek tőle elveszíteni mindent: őt is, titeket is.

Átöleltem. Úgy sírtunk ott ketten, mint régen gyerekkorában.

Azóta sem lett minden jobb egyik napról a másikra. Tamás továbbra is uralja Zsófit, de most már legalább beszélgetünk róla. Próbálom támogatni őt anélkül, hogy ráerőltetném magam.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: hol van az a határ, ahol egy anya elengedi a gyermekét? És mikor kell közbelépni? Vajon jól teszem-e, ha harcolok érte – vagy csak még jobban eltávolítom magamtól?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet várni és reménykedni?”