A lakás ára: Egy unoka vallomása a nagymama örökségéről
– Ela, hozzad már azt a teát, kérlek! – kiáltott be a nagymamám a nappaliból, miközben én a konyhában álltam, és a forró víz gőzében próbáltam elrejteni az arcomon végigfutó könnycseppeket. Tizenkét éve minden nap itt vagyok, segítek neki, bevásárolok, főzök, takarítok, és mégis… most úgy érzem, mintha egy idegen lennék ebben a lakásban.
A családunkban mindig is voltak feszültségek. Anyám és a nagynéném, Ildikó néni, csak ünnepekkor jönnek át, akkor is sietve, mintha az idő pénz lenne. Én viszont minden nap itt vagyok. A barátaim már rég nem értik, miért áldozom fel az életemet egy idős asszonyért, akit ők csak egy szigorú, néha mogorva öregasszonynak látnak. De én tudom, mennyit jelentett nekem gyerekkoromban, amikor anyám dolgozott, apám pedig elhagyott minket. A nagymamám volt az egyetlen biztos pont.
Most azonban egyre gyakrabban gondolok arra a lakásra. Erre a régi polgári lakásra Zuglóban, ahol minden sarokhoz emlékek kötnek. Ahol a falakon még ott vannak a gyerekkori rajzaim, ahol a konyhában mindig érződik a friss pogácsa illata. És mégis… ahogy telnek az évek, egyre jobban szorongok attól, hogy mi lesz velem, ha egyszer elmegy. Hol fogok élni? Hiszen nincs saját lakásom, albérletre alig futja a fizetésemből.
A gondolat egyre gyakrabban visszatér: meg kellene kérdeznem tőle, rám hagyja-e ezt a lakást. De hogyan mondjam el ezt neki? Nem akarom megbántani. Félek attól is, hogy önzőnek tart majd. És ott van még Ildikó néni is – biztos vagyok benne, hogy ha megtudja, mit szeretnék, kitör a családi háború.
Egyik este, amikor már csak ketten ültünk a konyhában, és ő lassan kavargatta a teáját, végül megszólaltam:
– Mama… te gondolkodtál már azon, hogy mi lesz ezzel a lakással?
Felnézett rám azokkal az okos, szürke szemeivel. Egy pillanatig csend volt.
– Miért kérdezed ezt most? – kérdezte halkan.
– Csak… tudod… én mindig itt voltam melletted. És…
Nem tudtam befejezni. A torkomban gombóc volt.
– Azt akarod mondani, hogy szeretnéd, ha rád hagynám? – kérdezte váratlanul élesen.
– Nem… vagyis… de… – hebegtem. – Csak félek attól, hogy ha egyszer nem leszel itt… nem tudom, mi lesz velem.
A nagymamám hosszan nézett rám. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Aztán lassan bólintott.
– Tudod, Ela, én mindig is büszke voltam rád. De ez nem ilyen egyszerű. Ildikó is az én lányom. És anyád is. Nem akarok viszályt hagyni magam után.
– De ők sosem segítenek! – tört ki belőlem. – Csak én vagyok itt! Minden nap!
– Tudom – mondta csendesen. – De az emberek nem mindig azt kapják az élettől, amit megérdemelnek.
Aznap este alig aludtam valamit. Másnap Ildikó néni váratlanul beállított.
– Na mi van, Ela? Megint itt lógatod a lábad? – gúnyolódott.
– Segítek mamának – vágtam vissza ingerülten.
– Persze. Biztos csak azért vagy itt ennyit, mert várod az örökséget! – csattant fel.
A nagymamám közénk állt.
– Elég legyen! Mindketten fontosak vagytok nekem!
De Ildikó néni nem hagyta annyiban.
– Mama, ne hagyd magad kihasználni! Ela csak a lakásra hajt!
Éreztem, ahogy elönt a düh és a szégyen egyszerre. Hát tényleg így látnak engem? Tényleg csak ennyit jelentek nekik?
Aznap este sírva hívtam fel anyámat.
– Anya… szerinted önző vagyok?
Sokáig hallgatott.
– Nem tudom, kislányom – mondta végül fáradtan. – De azt tudom, hogy mindannyian félünk attól, hogy elveszítjük azt, ami fontos nekünk. Csak más-más módon próbáljuk megőrizni.
A következő hetekben mindenki feszülten kerülgette egymást. A nagymamám egyre gyengébb lett. Egyik este odahívott magához.
– Ela… ne hagyd, hogy ez a lakás szétválassza a családot. Az igazi örökség nem ez a négy fal… hanem az, amit egymásnak adunk.
Sírtam. Nem tudtam mást tenni.
Most itt ülök ebben az üres konyhában. A nagymamám már nincs velem. A lakás sorsa még mindig bizonytalan – pereskedés fenyeget Ildikó nénivel és anyámmal is. De valahol mélyen érzem: talán tényleg nem ez számít igazán.
Vajon jól tettem? Lehet egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben? Ti mit tennétek a helyemben?