A kulcs, ami mindent megváltoztatott: Amikor az anyós átlépi a határokat

– Mit keresel itt? – szakadt ki belőlem a kérdés, ahogy megláttam az anyósomat a hálószobánkban, kezében a kedvenc kék ruhámmal. A kulcs még ott lógott az ajtóban, mintha csak egy pillanatra ugrott volna be. A szívem hevesen vert, a torkomban éreztem a düh és a megalázottság keserű ízét.

– Csak rendet akartam rakni, drágám – felelte Ilona néni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Olyan sokat dolgozol, gondoltam, segítek egy kicsit.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Az egész testem remegett. Hogy lehet, hogy eddig nem vettem észre? Hányszor járt már itt nélkülem? Hány titkomat látta már? Hány beszélgetést hallgatott végig, miközben azt hittem, csak ketten vagyunk otthon Zolival?

– Honnan van kulcsod? – kérdeztem végül halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg.

– Zoli adott, amikor összeköltöztetek. Tudod, ha valami baj lenne… – válaszolta, és közben úgy nézett rám, mintha én lennék az érzéketlen.

Aznap este Zoli későn ért haza. Már órák óta forgolódtam az ágyban, amikor végre belépett. Nem vártam meg, hogy letegye a táskáját.

– Tudtad, hogy anyukád bejár hozzánk? – kérdeztem tőle.

Zoli zavartan nézett rám. – Persze. Csak segíteni akar. Néha bevásárol, kitakarít… Nem gondoltam, hogy ez baj.

– Nem gondoltad? Zoli, ez a MI otthonunk! Nem akarom, hogy bárki csak úgy bejöjjön! – A hangom elcsuklott. – Ez… ez túl sok.

Zoli sóhajtott. – Tudod, milyen nehéz volt neki elfogadni, hogy elköltöztem otthonról? Egyedül van apám halála óta. Csak jót akar.

– De nekem is vannak határaim! – kiáltottam fel. – Nem akarom, hogy valaki a tudtom nélkül turkáljon a dolgaim között!

A következő napokban minden mozdulatot gyanakvással figyeltem. Vajon Ilona néni mikor járt itt utoljára? Vajon mit vitt el? Mit látott? A magánszférám hirtelen idegen tereppé vált. Minden reggel úgy éreztem magam, mintha valaki más ágyában ébrednék.

Egy hét múlva Ilona néni ismét felbukkant. Ezúttal én nyitottam ajtót.

– Szia, drágám! Hoztam egy kis levest – mondta mosolyogva.

– Ilona néni, szeretnék beszélni veled – mondtam határozottan.

Leültünk a konyhában. A leves illata keveredett a feszültséggel.

– Szeretném megkérni, hogy ne jöjjön be hozzánk a tudtunk nélkül – kezdtem óvatosan. – Ez nekünk fontos.

Ilona néni arca megkeményedett. – Én csak segíteni próbálok. Mindig is így volt nálunk a családban. Anyám is bejárt hozzánk.

– De most más idők járnak – feleltem halkan. – Szükségem van arra, hogy otthon érezzem magam a saját lakásomban.

– Hát jó – mondta végül sértődötten –, ha ennyire zavarok, visszaadom a kulcsot.

Aznap este Zoli nem szólt hozzám. Napokig kerültük egymást. A feszültség tapintható volt köztünk. Egy este végül kitört belőle:

– Miért nem tudsz egy kicsit megértőbb lenni vele? Egyedül van! Te is tudod, milyen nehéz neki…

– És velem mi lesz? – kérdeztem könnyeimmel küszködve. – Nekem is jogom van ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam!

A veszekedések egyre gyakoribbak lettek. Zoli két tűz közé került: az anyja és köztem őrlődött. Éreztem, ahogy lassan eltávolodunk egymástól. Már nem beszélgettünk esténként, csak csendben feküdtünk egymás mellett.

Egyik nap Ilona néni felhívott.

– Sajnálom, ha megbántottalak – mondta halkan. – Csak annyira félek attól, hogy elveszítem Zolit… és téged is.

Hosszú csend következett.

– Én is sajnálom – feleltem végül. – De muszáj megtalálnunk azt a határt, ami mindannyiunknak jó.

Azóta sok minden változott. Ilona néni már nem jár be hozzánk kulccsal, de gyakrabban hívjuk át vacsorára. Zolival lassan újra megtaláltuk egymást, de még mindig ott bujkál bennem a félelem: mi lesz legközelebb? Hol húzódnak a határok egy családban?

Vajon lehet úgy szeretni valakit, hogy közben tiszteletben tartjuk egymás határait? Ti mit tennétek az én helyemben?