A kimondatlan titok a tavaszi reggelen – Egy budapesti panelház története

„Miért nem hagyja már abba az a dög az ugatást? Négy óra van!” – suttogta fojtott dühvel a feleségem, Judit, miközben hátat fordított nekem az ágyban. Éreztem, ahogy hideg lábfeje az enyémhez ér. Kint, a szürke panelházak között, valahol a játszótér mellett, egy kutya ugatása hasította ketté a hajnali csendet. A fejem zúgott, mintha valaki belülről dobolna rajta.

„Talán baj van…” – motyogtam inkább magamnak, mint Juditnak. Ő csak mélyet sóhajtott, és a paplant a fejére húzta. Próbáltam kizárni a hangot, de az csak visszhangzott bennem, mint egy rossz előérzet. Öt óra körül az ugatás még hangosabb lett, szinte hisztérikus. Hallottam, ahogy fölöttünk a szomszéd, Károly bácsi kivágja az ablakot és valamit kiabál, de nem értettem mit. Egy ajtó is becsapódott valahol. A ház ébredezett – de nem úgy, ahogy megszoktuk.

Fél hatkor felkeltem. A szívem gyorsabban vert – talán az idegességtől, talán attól a furcsa érzéstől, hogy valami nincs rendben. Judit kelletlenül kászálódott ki mellőlem; vörös volt a szeme a kialvatlanságtól. „Gyere, nézzük meg” – mondtam neki. Csak bólintott.

Felvettük a kabátunkat és lementünk a lépcsőházban. A levegő hideg és nyirkos volt, a friss eső illata keveredett a panelházak között terjengő dohos szaggal. A belső udvaron már néhány szomszéd gyűlt össze; arcuk feszült volt. A kutya – egy sovány magyar vizsla – kétségbeesetten ugatott egy szemeteszsákokkal teli saroknál.

„Nem az Marika néni kutyája?” – súgta Judit. Bólintottam. Marika néni egyedül lakott a földszinten, mióta tavaly meghalt a férje. Mindig kedves volt velünk, de az utóbbi hetekben alig láttam.

„Látta valaki mostanában Marika nénit?” – kérdezte Károly bácsi a kis csoporttól. Senki sem válaszolt. A kutya tovább ugatott, szemében félelem csillogott, farka behúzva.

Valami rossz érzés mart belém. „Megnézem” – mondtam halkan, és elindultam Marika néni lakása felé. Az ajtó résnyire nyitva volt. „Marika néni?” – szóltam be óvatosan.

A lakásban állott leves és öreg bútorok szaga terjengett. A nappaliban Marika néni feküdt a földön, arca sápadt volt, szeme csukva. A kutya rögtön mellé ült és nyüszíteni kezdett.

„Judit! Hívj mentőt!” – kiáltottam remegő hangon.

A következő percek ködösek: szirénák, rohanó emberek, Judit szorítja a kezem. Marika nénit elvitték; a kutya ott maradt magára.

Aznap minden megváltozott bennem. Nem tudtam aludni, enni sem igazán – csak ő járt az eszemben: ott feküdt egyedül, miközben mi mindannyian biztonságban aludtunk zárt ajtók mögött.

Próbáltam visszatérni a hétköznapokhoz: dolgozni mentem az Auchanba árufeltöltőként, bevásároltam, Judittal veszekedtünk pénzen, és a lányom, Lilla egyre gyakrabban jött haza dühösen az iskolából.

De az ugatás ott visszhangzott bennem – mintha valamit nem akarnék meghallani.

Egy este vacsoránál Judit rám nézett azzal a tekintettel, amit csak akkor vesz elő, ha valami fontosat akar mondani.

„Nem hagyhatjuk ott azt a kutyát” – mondta halkan.

„Hogy érted?” – kérdeztem vissza, bár tudtam jól.

„Be kell fogadnunk… amíg Marika néni vissza nem jön… vagy amíg kiderül mi lesz vele.”

Nagyot sóhajtottam. „Már így is elég bajunk van, Judit! Lilla boldogtalan, te fáradt vagy, én túl sokat dolgozom…”

„De nem tehetünk úgy, mintha semmi közünk hozzá” – vágott közbe.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Anyám jutott eszembe: évekkel ezelőtt halt meg egyedül egy zuglói lakásban – csak a macskája volt vele az utolsó napokon.

Másnap reggel beengedtem a vizslát – Maxnak hívták – hozzánk. Lilla először dühös volt („Miért mindig nekünk kell mindent megoldani?”), de pár nap múlva már simogatta Maxot titokban.

Marika néniről semmit sem hallottunk. A szomszédok nem beszéltek róla; mindenki megkönnyebbültnek tűnt, hogy „megoldódott” a helyzet.

Nálunk viszont egyre nehezebb lett minden. Max sokat ugatott ha egyedül maradt; Judit Lillával veszekedett a tanulás miatt; én pedig úgy éreztem magam, mint aki két tűz közé szorult: egyik oldalon a családom hangjai és Max ugatása, másikon a lelkiismeretem.

Egy este vacsora közben robbant ki minden.

„Elegem van!” – csattant fel Lilla hirtelen. „Mindenki úgy tesz mintha minden rendben lenne pedig nem! Anya minden éjjel sír és apa úgy csinál mintha nem venné észre!”

Judit felpattant: „Ez nem igaz! Próbálok…”

„Nem! Soha nem hallgattok meg! Mindig másokról van szó! A kutyáról! Arról a néniről! De rólam soha!”

Éreztem ahogy összeszorul a torkom. „Lilla…” próbáltam mondani valamit, de már becsapta maga mögött az ajtót.

Judit visszaült és sírni kezdett. Max odabújt hozzá és fejét az ölébe hajtotta.

„Talán túl sokat vállaltunk” – suttogta könnyek között.

Nem tudtam mit mondani. Minden szó üresnek tűnt: hogy majd jobb lesz, hogy erősek vagyunk… De tényleg azok vagyunk?

Aznap éjjel Marika nénivel álmodtam: ott feküdt a földön, Max mellette ült ugyanúgy ahogy most nálunk ül esténként.

Másnap biciklivel vittem Lillát iskolába. Először egyikünk sem szólt semmit; aztán egyszer csak megszólalt:

„Apa… Te is félsz néha?”

Nagyot nyeltem mielőtt válaszoltam volna: „Igen, Lilla. Nagyon is.”

Rám nézett nagy szemekkel: „És mit csinálsz ilyenkor?”

„Próbálok beszélgetni… vagy hallgatni.”

Lilla lassan bólintott és halványan elmosolyodott.

Aznap este egy cetli várt minket a postaládában: Marika néni meghalt a kórházban. A családja azt kérdezte: örökbe fogadná-e valaki Maxot?

Judit felolvasta vacsoránál. Senki sem szólt; még Max is mintha megértette volna mi történt.

Vacsora után Lilla rám nézett: „Talán nekünk kellene megtartanunk… Miatta.”

Ránéztem Juditra – vörös szemekkel ült –, Lillára aki végre újra mosolygott kicsit, Maxra aki csendben feküdt az asztal alatt… és először éreztem valami békét magamban hosszú idő után.

Néha visszagondolok arra a reggelre tele ugatással és káosszal és elgondolkodom: vajon hányan élnek mellettünk úgy, hogy igazából nem is tudjuk kik ők? És vajon hányszor kapunk esélyt arra, hogy helyrehozzunk valamit – másokért és magunkért is?