A keserűség árnyékában: Miért döntöttem úgy, hogy segítek az anyósomnak

– Miért pont most? – kérdeztem magamtól, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom kijelzőjén anyósom neve villogott. Az ujjam remegett, ahogy felvettem. – Igen, Ilona néni? – szóltam bele halkan, de a hangom keményebb volt, mint szerettem volna.

A vonal másik végén csak egy halk sóhaj hallatszott. – Zsuzsa, baj van. Elesetem a fürdőben… nem tudok felkelni. Nem tudom, kit hívhatnék… – A hangja megtört volt, egészen más, mint amit megszoktam tőle. Nem volt benne az a rideg él, amivel húsz éven át minden találkozásunkat megmérgezte.

A szívem összeszorult. Hányszor sírtam el magam miatta? Hányszor éreztem magam kevésnek, alkalmatlannak, csak mert ő sosem fogadott el? Amikor Gáborral összeházasodtunk, azt hittem, majd idővel megszeret. De Ilona néni mindig csak kritizált: „A levesed túl sós, Zsuzsa.” „A gyerekek túl hangosak.” „Gábor jobbat érdemelt volna.”

Most mégis ott ültem a konyhában, és azon gondolkodtam: mit tegyek? A gyerekeim már felnőttek, Gábor pedig három éve meghalt. Egyedül maradtam a haragommal – és most ezzel a hívással.

Felálltam, felkaptam a kabátomat, és elindultam hozzá. Az út alatt végig az járt a fejemben: miért nekem kell most segítenem? Miért nem hívja inkább a szomszédját vagy egy ápolót? De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor Gábor még élt, és mindig azt mondta: „Anyám nehéz természetű, de egyedül van. Próbálj meg türelmes lenni vele.”

Amikor beléptem Ilona néni lakásába, a fürdőszobából halk sírás hallatszott. Ott feküdt a hideg kövön, törékenyebben, mint valaha. Letérdeltem mellé.

– Segítek felkelni – mondtam halkan.

– Ne haragudj rám… – suttogta.

Ez volt az első alkalom húsz év alatt, hogy bocsánatot kért tőlem. Meglepődtem, de nem mondtam semmit. Segítettem neki felülni, majd átkaroltam és bevittem a nappaliba. Leültettem a kanapéra, betakartam.

– Hozok egy teát – mondtam gépiesen.

A konyhában remegő kézzel tettem fel vizet forrni. A könnyeim potyogtak a pultra. Húsz év keserűsége tört rám egyszerre: minden karácsony, amikor úgy éreztem magam nála, mintha csak egy betolakodó lennék; minden születésnap, amikor csak Gábornak adott ajándékot; minden szó, amit sosem mondott ki.

Visszavittem neki a teát. Csendben ültünk egymás mellett. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Tudom, hogy nem voltam jó hozzád. Nem tudtam… nem akartam elfogadni, hogy elveszítettem a fiamat. Azt hittem, te vagy az oka mindennek.

– Én csak szerettem volna egy családot – mondtam halkan.

– Most már látom – felelte. – Most már bánom.

Aznap este ott maradtam nála. Megfürdettem, ágyba fektettem. Hallgattam a légzését a sötétben. A haragom lassan oldódni kezdett bennem.

A következő hetekben minden nap elmentem hozzá. Bevásároltam neki, főztem rá. Néha beszélgettünk – először csak az időjárásról vagy a tévéműsorokról –, de aztán egyre többet mesélt magáról: gyerekkoráról Szolnokon, arról, hogyan veszítette el fiatalon az édesanyját.

Egy este azt mondta:

– Zsuzsa, félek attól, hogy egyedül halok meg.

– Nem vagy egyedül – feleltem neki. És ezt most már őszintén gondoltam.

A gyerekeim először furcsán néztek rám: „Anya, tényleg ennyit törődsz vele?” – kérdezte Eszter lányom egyik vasárnap délután.

– Igen – válaszoltam. – Mert ha én nem teszem meg ezt most érte, akkor soha nem tudok továbblépni.

Ilona néni állapota lassan javult. Egyre többet mosolygott rám. Egy nap megfogta a kezemet:

– Köszönöm neked ezt mind – mondta könnyes szemmel.

Akkor értettem meg igazán: nem csak neki segítettem ezzel az egésszel, hanem magamnak is. Elengedtem a múltat. Megbocsátottam neki – és magamnak is azért, hogy annyi évig engedtem a haragnak uralkodni rajtam.

Most itt ülök az ablak előtt, nézem az őszi esőt. Ilona néni már alszik odabent. Arra gondolok: vajon hányan élnek még ma Magyarországon olyan családban, ahol évek óta csak harag és kimondatlan szavak vannak? Hányan hiszik azt, hogy nincs kiút ebből?

Talán ha én is előbb lépek… Talán ha ő is előbb bocsánatot kér…

„Vajon tényleg olyan nehéz megbocsátani? Vagy csak túl sokáig várunk vele?”