A kert, amit odaadtam – Egy testvéri döntés ára

– Miért nem érted meg, hogy nekem most ez fontosabb? – Zsuzsa hangja élesebben hasított át a konyhán, mint a kés, amivel a kenyeret szeltem. A konyhaasztalon ott feküdt apánk végrendelete, a papír, ami mindent megváltoztatott.

Gyerekkorunkban mindig azt mondták ránk: „Zsuzsa parancsol, Éva enged.” Ő volt a hangosabb, az akaratosabb. Én inkább csendben maradtam, próbáltam békét teremteni. Most, hogy anyánk is elment, csak mi ketten maradtunk. Azt hittem, ez majd közelebb hoz minket egymáshoz. De az örökség mindent felforgatott.

A családi telek – az a kis kert a város szélén, ahol gyerekként homokvárat építettünk és cseresznyét loptunk a szomszédból – apánk szerint közös tulajdon lett volna. De Zsuzsa már hónapok óta mondogatta: „Nekem nagyobb szükségem van rá. A gyerekeknek kell egy hely, ahol szabadon lehetnek.” Nekem nem volt családom, csak egy albérletben éltem a belvárosban, könyvtárosként dolgoztam. Ő három gyereket nevelt egyedül, miután a férje elhagyta.

Egyik este leültünk a konyhában. Zsuzsa idegesen dobolt az asztalon.
– Éva, kérlek… Neked úgysem jelent annyit ez a telek. Nekem ez mindent jelentene.
Néztem őt, ahogy a könnyeivel küszködött. Emlékeztem rá, mennyit szenvedett az utóbbi években. És én mindig is kerültem a konfliktust. Végül csak annyit mondtam:
– Legyen a tiéd. Neked nagyobb szükséged van rá.

A papírokat gyorsan elintéztük. Zsuzsa hálás volt – legalábbis akkor úgy tűnt. Megölelt, sírt is egy kicsit. Azt hittem, ezzel közelebb kerülünk egymáshoz. De valami megváltozott.

Az első hónapokban még hívott néha: „Gyere ki hétvégén! A gyerekek örülnének neked.” De én mindig találtam kifogást: munka, fáradtság, vagy csak egyszerűen nem akartam látni azt a kertet nélkülem. Aztán egyre ritkábban keresett. Egy idő után már csak ünnepekkor váltottunk pár szót.

Egyik nap összefutottam vele a piacon. Sietve köszöntött, alig nézett rám.
– Szia! Sietek, bocsánat… – mondta, és már ment is tovább.
Ott álltam a zöldséges pult mellett, és úgy éreztem magam, mint egy idegen.

Próbáltam felhívni őt párszor. Egyszer sem vette fel. Írtam neki üzenetet: „Hiányzol.” Nem jött válasz.

Aztán hallottam közös ismerősöktől: „Zsuzsa mostanában nagyon elfoglalt. Sok baja van.” Máskor azt mondták: „Talán haragszik rád valamiért?” De miért haragudna? Hiszen én adtam neki mindent.

Egy este leültem anyánk régi fotóalbumával. Néztem a képeket: két kislány nevet a kertben, apánk ölében ülünk mindketten. Akkor még minden olyan egyszerű volt. Akkor még nem voltak papírok, végrendeletek, kimondatlan sérelmek.

Elkezdtem kételkedni magamban. Talán hibáztam? Talán nem kellett volna ilyen könnyen lemondanom arról a kertről? Vagy talán éppen ezzel okoztam fájdalmat neki? Lehet, hogy úgy érzi: megszabadultam tőle? Hogy nem harcoltam eléggé azért, ami közös volt?

Egyik este váratlanul csöngettek. Zsuzsa állt az ajtóban. Fáradtnak tűnt, karikás szemekkel.
– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Beengedtem. Leültünk egymással szemben az asztalhoz.
– Tudod… – kezdte –, azt hittem, ha megkapom a telket, minden könnyebb lesz. De valahogy minden nehezebb lett. A gyerekek örülnek ugyan, de én… – elhallgatott.
– Mi baj van? – kérdeztem óvatosan.
– Nem tudom… Mintha valamit elvesztettem volna veled együtt. Mintha már nem lennénk testvérek igazán.
– De hát én csak segíteni akartam…
– Tudom – bólintott –, de talán pont ezért fáj. Mert te mindig csak adsz és sosem kérsz semmit vissza. És én… én nem tudom viszonozni ezt.
Csend lett köztünk. Hallgattuk az utcáról beszűrődő zajokat.
– Sajnálom – mondta végül Zsuzsa –, hogy eltávolodtunk egymástól.
– Én is sajnálom – suttogtam.

Azóta sem lett minden jobb köztünk. Néha beszélünk telefonon, néha találkozunk ünnepekkor. De valami végleg elveszett közöttünk azon az estén, amikor lemondtam arról a kertről.

Most gyakran gondolkodom azon: vajon tényleg helyesen döntöttem? Lehet-e túl nagy teher valakinek az, ha mindent megkap? És vajon vissza lehet-e hozni azt, amit egyszer elveszítettünk?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani magunknak és egymásnak ilyen döntések után? Vagy vannak dolgok, amik örökre nyomot hagynak bennünk?