A kereszteződés háza: Harc az örökségért
– Ez nem igazságos, Gábor! – kiáltottam, miközben a régi diófa alatt álltam, ahol gyerekkoromban annyit játszottunk. A hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam. Gábor, a féltestvérem, csak vállat vont, és apánkra nézett, mintha minden szavam csak üres zaj lenne.
– Az apánk is azt mondta, hogy ez a ház engem illet – felelte hűvösen. – Te úgyis Pesten élsz, neked semmit sem jelent ez a hely.
A szavak úgy hasítottak belém, mint a kés. Hát tényleg így gondolja? Hogy nekem nem jelent semmit az a ház, ahol nagymamám meséit hallgattam esténként, ahol anyám utoljára megölelt, mielőtt elment volna örökre? A ház, amelynek minden repedése, minden nyikorgó padlódeszkája az én gyerekkorom része volt?
Aznap reggel érkeztem vissza a faluba. A vonat ablakából néztem a sárgálló búzamezőket, és próbáltam felkészülni arra, ami rám vár. A nagymamám halála után hónapokig halogattam a visszatérést. Tudtam, hogy Gábor és apa már régóta terveznek valamit a házzal. De amikor megjött a hivatalos levél a közjegyzőtől – „Ön az egyedüli örökös” –, azt hittem, vége a bizonytalanságnak.
Tévedtem.
A kapuban már várt Gábor. Magasabb lett, mint emlékeztem, de ugyanaz a kemény tekintet ült az arcán. Apa mögötte állt, karba tett kézzel. Az arca zárkózott volt, ahogy mindig is, amikor anyám szóba került.
– Mit keresel itt, Anna? – kérdezte apa halkan.
– Hazajöttem – feleltem. – Ez az én otthonom is.
Gábor elnevette magát.
– Otthon? Ne nevettess! Te csak akkor jössz ide, ha valami kell. Amikor nagymama beteg volt, hol voltál?
A szégyen vörösre festette az arcomat. Tudtam, hogy igaza van: nem voltam itt eleget. De Pesten dolgoztam, próbáltam boldogulni. Minden hétvégén hívogattam nagymamát, de ő mindig azt mondta: „Ne aggódj miattam, kislányom!” Most már tudom, mennyire hiányoztam neki.
– A nagymama nekem adta a házat – mondtam halkan. – Ezt te is tudod.
– Az csak egy papír – vágott vissza Gábor. – Mi vagyunk itt nap mint nap. Mi tartottuk rendben mindent.
Apa közbeszólt:
– Anna, értsd meg… Gábor nélkül már rég összedőlt volna ez a ház. Te meg csak most jössz ide parancsolgatni.
A könnyeimmel küszködtem. Nem akartam sírni előttük. De minden szóval egyre jobban éreztem: nem csak a házról van szó. Hanem arról is, hogy sosem tartoztam igazán ide. Anyám halála után apa bezárkózott, Gábort mindig előbbre helyezte nálam. Én pedig menekültem Pestre, hogy végre valahol otthon érezzem magam.
Aznap este egyedül ültem a régi szobámban. A falon még ott voltak a gyerekkori rajzaim: egy napocska, egy kutya – mindegyik alá odaírva: „Anna”. A padlón nyikorgott a parketta minden lépésnél. Hallottam Gábor és apa hangját a konyhából; halkan vitatkoztak.
Másnap reggel elmentem a közjegyzőhöz. A hivatalos papírok szerint minden rendben volt: nagymama tényleg rám hagyta a házat. De amikor visszaértem, Gábor már pakolta ki a régi bútorokat az udvarra.
– Mit csinálsz? – kérdeztem döbbenten.
– Eladjuk ezt az ócskaságot – felelte ridegen. – Ha már úgyis tied lett minden, legalább pénzt csinálunk belőle.
– Nem engedem! Ezek anyánk emlékei!
– Az anyádé! Az én anyámnak semmit sem jelentettek ezek a kacatok!
A szóváltás egyre hevesebb lett. Apa közénk állt:
– Elég! Nem fogok tűrni több veszekedést ebben a házban!
– Akkor mondd meg neki! – kiáltottam rá apára. – Mondd meg végre az igazat! Hogy mindig is Gábort szeretted jobban!
Apa arca eltorzult.
– Ez nem igaz… – suttogta.
– Dehogynem! Mindig őt védted! Engem sosem hallgattál meg!
Gábor csak állt némán. Először láttam rajta bizonytalanságot.
Aznap este mindhárman külön szobában aludtunk. Hajnalban felébredtem egy hangra: Gábor sírt a verandán. Odaosontam hozzá.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem halkan.
– Mert félek… – mondta rekedten. – Ha teédesed lesz minden, én hova megyek? Apa öregszik… Nekem nincs másom.
A szívem összeszorult. Hirtelen megértettem: nem csak pénzről vagy házról van szó. Mindannyian félünk attól, hogy elveszítjük egymást – vagy azt az illúziót, hogy valaha is család voltunk.
Reggel leültem apával és Gáborral beszélni.
– Nem akarok harcolni veletek – mondtam könnyeimmel küszködve. – Találjunk megoldást együtt! Legyen ez mindannyiunk otthona… vagy adjuk el együtt és osszuk meg az árat… De ne gyűlöljük egymást tovább!
Hosszú csend következett. Apa végül bólintott.
– Talán igazad van… Túl sokat veszekedtünk már.
Gábor is bólintott, de még mindig láttam benne a félelmet.
Most itt ülök a régi diófa alatt és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi fájdalom után? Lehet-e valaha is igazi otthon ott, ahol ennyi könny hullott?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után?”