A jelszó, ami megmentette a lányomat – Egy éjszaka, amit sosem felejtek el
– Anya, bajban vagyok, kérlek, gyere értem! – hallottam a telefonban, és a szívem azonnal hevesen dobogni kezdett. A hang ismerős volt, mégis furcsa. Zsófi, a tizenhárom éves lányom, sosem hívott így fel az éjszaka közepén. Az órára néztem: 23:47. A férjem, Gábor már aludt, de én képtelen voltam elaludni – valami rossz előérzet motoszkált bennem egész este.
– Hol vagy, kicsim? – kérdeztem remegő hangon.
– A buszmegállónál vagyok, a Kossuth utcán. Elromlott a telefonom, és egy idegen segített hívni téged. Kérlek, gyere gyorsan! – mondta Zsófi hangja, de valahogy túl nyugodt volt. Túl… idegen.
A szívem összeszorult. Eszembe jutott az a beszélgetés, amit hónapokkal ezelőtt folytattunk Zsófival. Akkor találtuk ki a családi jelszót: „Katicabogár”. Megbeszéltük, hogy ha valaha bajban lesz, vagy ha valaki más próbálja meg elvinni őt, ezt a szót kell mondania nekem. Ez volt a mi titkos védelmünk.
– Mondd el nekem, mi volt az a szó, amit csak mi ketten tudunk? – kérdeztem halkan, miközben próbáltam nem pánikba esni.
A vonal másik végén csend lett. Egy pillanatig csak a saját lélegzetemet hallottam.
– Anya… most nincs idő erre! Kérlek, gyere! – erősködött a hang.
A kezem remegett. Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Zsófi sosem felejtené el a jelszót. Felráztam Gábort.
– Gábor! Valaki Zsófinak adja ki magát! – suttogtam kétségbeesetten.
Ő azonnal felpattant, és már hívta is a rendőrséget. Én közben újra próbáltam hívni Zsófit a saját telefonján, de csak a hangposta jelentkezett.
Az idő mintha megállt volna. Az agyam zakatolt: Mi van, ha tényleg bajban van? Mi van, ha csak nem tudta kimondani a jelszót? De mi van, ha ez egy csapda?
A rendőrök perceken belül nálunk voltak. Elmondtam mindent: a hívást, a jelszót, a furcsa hangot. Az egyik nyomozó, Kiss András százados nagyon komolyan vette az ügyet.
– Asszonyom, sajnos egyre több ilyen eset van mostanában. Valaki gyerekek szüleit próbálja átverni ilyen trükkökkel – mondta komoran.
Közben Gábor ismerősöket hívott végig: Zsófi barátnőit, az osztályfőnököt, még a szomszédokat is. Senki sem tudott semmit. Az idő telt, én pedig egyre jobban rettegtem.
Aztán egyszer csak csörgött a telefonom. Zsófi neve villogott a kijelzőn.
– Anya! – sírt bele a telefonba Zsófi igazi hangja. – Ne haragudj, hogy ilyen későn hívok! A barátnőmnél voltam tanulni, és lemerült a telefonom. Most értem haza.
A térdem megremegett. Könnyek folytak végig az arcomon.
– Katicabogár – suttogtam bele a telefonba.
– Katicabogár! – válaszolta ő is nevetve-sírva.
A rendőrök is fellélegeztek. Kiss százados még egyszer megdicsért minket:
– Nagyon okos dolog volt ezt a jelszót kitalálni. Sokan bedőlnek ezeknek a csalóknak.
Aznap éjjel nem aludtam egy percet sem. Csak ültem Zsófi ágya mellett, néztem az alvó arcát és azon gondolkodtam: mi lett volna, ha nem beszéljük meg ezt a jelszót? Mi lett volna, ha elindulok abba a buszmegállóba?
Másnap reggel Zsófi is megijedt attól, amit meséltem neki. Megöleltük egymást hosszasan.
– Anya, én soha nem fogom elfelejteni ezt a szót! – mondta könnyes szemmel.
Azóta minden este elmondjuk egymásnak: „Katicabogár”. Ez lett a mi titkos kötelékünk.
Sokan azt gondolják, hogy ilyen dolgok csak filmekben történnek meg. De ez itt Magyarországon történt velem – egy átlagos anya vagyok egy átlagos családban. És most már tudom: néha egyetlen szó mentheti meg azt, akit a legjobban szeretsz.
Vajon hány család gondol arra, hogy ilyen egyszerű szabályokkal mennyit tehetnek egymásért? Ti beszéltetek már erről otthon?