A hűtlenség súlya: Egy szerelem, ami sebet ejt és gyógyít

– Miért nem tudsz végre törődni magaddal, Zsuzsa? – csattant fel Gábor hangja, miközben a fürdőszoba ajtajában állt, karba tett kézzel. A tükörből a saját fáradt arcom nézett vissza rám, a szemem alatt sötét karikák, a hajam kócosan lógott. – Egész nap dolgozom, gyerekeket nevelek, főzök, mosok… – kezdtem védekezni, de már tudtam, hogy hiába. Gábor tekintete kemény volt, szinte idegen.

Nem így indult a történetünk. Tizenöt évvel ezelőtt még együtt nevettünk a Margitszigeten, kézen fogva sétáltunk a Duna-parton, és azt hittük, semmi sem választhat el minket. Akkor még nem tudtam, hogy az idő nemcsak a testet, de a lelket is megviseli. Két gyerek után, egyre több túlóra és egyre kevesebb közös este után valami eltört közöttünk. Gábor egyre gyakrabban maradt bent az irodában, én pedig egyre többször sírtam el magam este a fürdőben, hogy ne hallja senki.

Aztán egy nap megtaláltam azt az üzenetet. Egy női név: Erika. „Hiányzol ma este is.” A szívem összeszorult, de nem szóltam semmit. Napokig cipeltem magamban a titkot, míg végül egy vasárnap reggel, amikor a gyerekek még aludtak, rákérdeztem.

– Ki az az Erika? – kérdeztem halkan.

Gábor arca elsápadt, majd dühösen rám nézett.

– Ne kutakodj a telefonomon! – vágta oda. – Ha több időt fordítanál magadra és ránk, talán nem keresnék máshol boldogságot.

Aznap este elment. Nem mondta ki, hogy vége, de tudtam. A gyerekek miatt próbáltam erős maradni. Anyám azt mondta: „Zsuzsa, ne hagyd magad! Egy asszonynak mindig talpra kell állnia.” De minden reggel úgy éreztem, mintha kő lenne a mellkasomon.

Az évek teltek. A gyerekek nőni kezdtek, én pedig próbáltam új életet építeni. Dolgoztam egy könyvtárban Zuglóban, esténként pedig kötöttem vagy olvastam. Voltak próbálkozások új kapcsolatokkal is – egy-egy vacsora vagy séta a Városligetben –, de mindig ott volt bennem a félelem: mi van, ha újra megbántanak?

Öt év telt el így. Egy nap azonban minden megváltozott. A lányom ballagásán Gábor is ott volt. Megöregedett – vagy csak én láttam így? A szeme alatt ráncok húzódtak, és valami szomorúság ült az arcán.

– Szia, Zsuzsa – lépett oda hozzám bizonytalanul.

– Szia – válaszoltam hűvösen.

– Szeretnék beszélni veled… – kezdte.

A ballagás után leültünk egy kávézóban. Gábor hosszan hallgatott, majd végül megszólalt:

– Hibáztam. Erika elhagyott két év után. Azóta egyedül vagyok. Rájöttem, mennyit jelentettél nekem… mennyit jelent most is.

A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem dühöt és szánalmat. Hányszor álmodtam arról az éjszakáról, amikor visszajön és bocsánatot kér? Most itt volt előttem – megtört emberként.

– És mit vársz tőlem? Hogy mindent elfelejtsek? Hogy úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… csak szeretném jóvátenni valahogy. Szeretném látni a gyerekeket gyakrabban… és talán téged is.

Hazamentem aznap este és órákig ültem az ablakban. Néztem az utcai lámpák fényét és azon gondolkodtam: képes vagyok-e megbocsátani? Vagy csak félek attól, hogy örökre egyedül maradok?

A következő hetekben Gábor többször is keresett. Eljött hozzánk vacsorára, segített a fiunknak matekozni. A gyerekek örültek neki – ők mindig is vágytak rá, hogy együtt legyen a család.

Egy este azonban anyám szólt rám:

– Zsuzsa, ne feledd el azt a fájdalmat! Egy asszony becsülete mindennél fontosabb.

De amikor láttam Gábort játszani a gyerekekkel, valami megremegett bennem. Talán nem lehet mindent elfelejteni – de lehet újrakezdeni?

Egyik este Gábor megfogta a kezem.

– Adj még egy esélyt! Nem ígérek csodát… csak azt, hogy most már tudom: mit veszítettem el.

Sokáig hallgattam. Végül csak ennyit mondtam:

– Nem tudom még… De talán egyszer képes leszek rá.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esőt az utcán és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, aki összetörte a szívünket? Vagy csak félünk attól, hogy nélküle elveszünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?