A hűség ára – Egy házasság romjai között

– Ne haragudj, de ezt most muszáj elmondanom – suttogtam magam elé, miközben Gábor laptopja előtt ültem. A képernyő világított a sötét nappaliban, a gyerekek már aludtak, és csak a szívem dobogása töltötte be a csendet. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, amikor megláttam az üzenetet: „Hiányzol, Gábor. Mikor látlak újra?” Egy pillanatig azt hittem, rosszul látok. De ott volt a válasz is: „Én is rád gondolok. Holnap ugyanott?”

A világom egyetlen pillanat alatt omlott össze. Tíz év házasság, két gyönyörű gyerek – Anna és Marci –, közös hitel, közös nyaralások, közös karácsonyok. És most ez. Gábor mindig azt mondta, hogy a hűség mindennél fontosabb. Hányszor hallottam tőle: „Ha valaki megcsalja a párját, az már nem szeret igazán. Ott vége mindennek.” Most pedig ő volt az, aki átlépte ezt a határt.

Másnap reggel úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Anna hisztizett a reggeli miatt, Marci nem találta a tornazsákját. Gábor sietve öltözött, közben telefonált valakivel – most már tudtam, kivel. A konyhában állva néztem őt, ahogy elbúcsúzik tőlünk.

– Este jössz haza? – kérdeztem halkan.
– Persze, csak egy megbeszélésem lesz – felelte gyorsan, és már csukta is maga mögött az ajtót.

Aznap egész nap remegtem. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Judit észrevette:
– Valami baj van? Olyan sápadt vagy.
– Semmi – hazudtam –, csak rosszul aludtam.

Hazafelé menet megálltam a Duna-parton. Néztem a vizet, ahogy hömpölyög, és azon gondolkodtam: mihez kezdek most? Elmondjam neki, hogy tudom? Vagy várjak? Talán csak egyszeri botlás volt… De aztán eszembe jutottak az üzenetek: „Holnap ugyanott?” Ez nem egyszeri volt.

Este Gábor későn jött haza. Fáradtnak tűnt, de amikor rám nézett, mintha valami bűntudat villant volna át a szemében.

– Minden rendben? – kérdezte.
– Szerinted? – néztem rá keményen.
– Miért kérdezed?
– Tudom, hogy van valakid – mondtam ki végül remegő hangon.

Először tagadni próbált. Aztán láttam rajta, hogy feladja.
– Sajnálom… Nem akartam… Nem tudom, hogy történt…

Könnyek szöktek a szemembe. – Mindig azt mondtad, hogy ez megbocsáthatatlan. Most mégis azt várod tőlem, hogy bocsássak meg?

Gábor leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette.
– Nem akarlak elveszíteni… Nem tudom, mi ütött belém… Annyira sajnálom…

Napokig nem beszéltünk egymással. A gyerekek érezték a feszültséget. Anna esténként sírva jött át hozzám: – Anya, apa miért nem alszik veled?

Mit mondhattam volna? Hogy apa elárult minket? Hogy anya most nem tudja, hogyan tovább?

A szüleimhez fordultam tanácsért. Anyám csak annyit mondott:
– Drágám, minden házasságban vannak nehézségek. De ha egyszer elveszett a bizalom…
Apám viszont dühösen reagált:
– Ha én ezt tettem volna anyádnak, már rég kidobott volna!

A barátnőim is megosztottak voltak. Zsuzsa szerint harcolnom kellene érte:
– Gondolj a gyerekekre! Ne hagyd, hogy egy hiba miatt széthulljon minden!
De Kata azt mondta:
– Ha most megbocsátasz neki, soha többé nem fogod tisztelni magad.

Hetekig őrlődtem. Gábor próbált közeledni, virágot hozott, főzött vacsorát, elvitte a gyerekeket fagyizni. De minden mozdulatában ott volt a bűntudat és a félelem.

Egy este leültünk beszélgetni.
– Szeretlek – mondta halkan –, de hibáztam. Kérlek, adj még egy esélyt!
– Honnan tudjam, hogy nem történik meg újra? – kérdeztem sírva.
– Nem tudod… Csak bízni tudsz bennem…

De hogyan bízhatnék újra abban az emberben, aki pont abban árult el, amiben mindig biztos voltam?

Végül úgy döntöttem: külön költözünk egy időre. A gyerekek miatt tartottuk a kapcsolatot, de már nem voltunk család. Gábor próbált visszakönyörögni magát az életünkbe, de bennem valami végleg eltört.

A legnehezebb az volt elengedni azt az álmot, amit együtt építettünk. A közös reggeleket, a karácsonyokat, az apró szokásokat – mindent újra kellett értelmeznem.

Most itt ülök egyedül a régi lakásunkban. Anna és Marci már alszanak. Nézem őket és azon gondolkodom: vajon jobb lesz így nekik? Vajon képes leszek valaha újra bízni valakiben?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg itt ér véget minden?