A hívatlan vendég: Egy házasság próbája

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Zoli! – csattantam fel, miközben a konyhában álltam, kezemben a túlcsorduló szemeteszsákkal. A hangom visszhangzott a csendes lakásban, ahol mostanában minden szó élesebben csattant, mint valaha. Zoli csak ült az asztalnál, fejét a kezébe temetve, mintha nem is hallotta volna, amit mondok.

De mielőtt válaszolhatott volna, apja, az én hírhedt apósom, Lajos bácsi, belépett a konyhába. – Mi ez a nagy lárma, gyerekek? – kérdezte rekedtes hangján, miközben egy bögre kávét töltött magának. A mozdulataiban ott volt az otthonosság, de én még mindig nem tudtam megszokni a jelenlétét. Három hete költözött hozzánk, miután elesett otthon és eltörte a bokáját. Azóta minden nap egyre nehezebb lett.

A lakásunk amúgy is szűkös volt hármunknak – Zoli, én és a kétéves kislányunk, Emese –, de most Lajos bácsi is itt volt, és úgy tűnt, mindenki idegei pattanásig feszültek. Zoli elvesztette az állását két hónapja, én pedig csak részmunkaidőben dolgoztam egy könyvtárban. A pénzünk egyre fogyott, a türelmünk pedig még gyorsabban.

– Majd én leviszem – mondta Lajos bácsi, és már nyúlt is a szemetesért. De én csak megráztam a fejem.

– Nem kell, majd én megoldom – feleltem feszülten. Nem akartam hálátlannak tűnni, de minden mozdulata emlékeztetett arra, hogy most már semmi sem a miénk igazán ebben a lakásban.

Aznap este Zolival alig szóltunk egymáshoz. Csak feküdtünk egymás mellett az ágyban, miközben Emese halkan szuszogott a kiságyában. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hogyan jutottunk idáig. Amikor összeházasodtunk, azt hittem, mindent kibírunk együtt. De most úgy éreztem, mintha minden nap egy újabb próbatétel lenne.

Másnap reggel Lajos bácsi már korán fent volt. A rádióból halk magyar nóta szólt, ő pedig a konyhában matatott. – Főztem egy kis levest – mondta büszkén, amikor beléptem. – Tudom, hogy mostanában szűkösen vagytok…

A hangja megremegett. Hirtelen megláttam benne az idős embert, aki elvesztette a feleségét és most attól fél, hogy teljesen magára marad. Egy pillanatra elszégyelltem magam a haragom miatt.

De aztán jött az este. Zoli későn ért haza egy állásinterjúról – megint sikertelenül. Lajos bácsi megjegyzései – „Bezzeg az én időmben…” – csak olajat öntöttek a tűzre.

– Nem érted meg! – kiabált Zoli az apjának. – Ma már nem olyan könnyű munkát találni! Nem vagyok lusta!

Lajos bácsi csak legyintett. – Régen is nehéz volt. De nem adtuk fel.

Én közéjük álltam. – Elég! – mondtam remegő hangon. – Ez így nem mehet tovább! Mindannyian szenvedünk.

Aznap éjjel sírva fakadtam a fürdőszobában. Úgy éreztem, minden felelősség rám nehezedik: anyaként, feleségként és most már valahol ápolónőként is helyt kellett állnom. Zoli bezárkózott magába, Lajos bácsi pedig egyre inkább elveszettnek tűnt ebben az idegen lakásban.

Egyik este Emese belázasodott. Pánikba estem; Zoli épp gyógyszertárba rohant, Lajos bácsi pedig ott állt mellettem és remegő kézzel simogatta Emese homlokát.

– Ne aggódj, kislányom – mondta halkan –, minden rendben lesz.

Akkor először éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül ebben az egészben. Hogy talán mindannyian csak félünk: attól, hogy elveszítjük egymást vagy önmagunkat ebben a káoszban.

A következő hetekben lassan változni kezdett valami. Zoli és Lajos bácsi esténként sakkoztak; néha még nevetés is kiszűrődött a nappaliból. Én pedig megtanultam segítséget kérni: néha hagytam, hogy Lajos bácsi főzzön vagy Emesére vigyázzon, míg én sétáltam egyet.

Egy este Zoli odafordult hozzám: – Sajnálom, hogy ennyire elzárkóztam tőled… Félek attól, hogy cserbenhagylak.

Megfogtam a kezét. – Én is félek… De együtt talán könnyebb lesz.

Lassan megtanultunk beszélni egymással – nem csak szavakkal, hanem tettekkel is. Amikor végre Zoli talált egy új munkát, mindannyian sírtunk örömünkben.

Lajos bácsi néhány héttel később visszaköltözött a saját lakásába. Amikor elment, üres lett a lakás – de valahogy mégis könnyebb volt lélegezni.

Most itt ülök az ablakban és nézem Emesét játszani az udvaron. Arra gondolok: vajon hány család él át hasonló viharokat? Hányan mernek segítséget kérni vagy kimondani azt: „Félek”?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni csendben? Vajon tényleg minden vihar után kisüt a nap?