A híd alatt: Egy döntés súlya – Életem legnehezebb pillanata
– Ne! – ordítottam, ahogy a fémes csattanás visszhangzott a Margit híd alatt. A Duna partján sétáltam, amikor az autó, mintha csak egy játék lenne, áttörte a korlátot és a jeges vízbe zuhant. Az idő megállt. A következő pillanatban egy apró test repült ki az ablakon – egy kislány, rózsaszín kabátban. A szívem kihagyott egy ütemet.
A nevem Szabó Gergő. Harmincöt éves vagyok, és sosem gondoltam volna, hogy egyetlen pillanat alatt minden megváltozhat. Aznap este csak ki akartam szellőztetni a fejemet. A munkahelyemen épp elbocsátások voltak, otthon pedig Eszterrel, a feleségemmel hetek óta csak veszekedtünk. Azt mondta, hogy nem vagyok jelen, hogy nem figyelek rájuk – rá és a fiunkra, Marcellre. Talán igaza volt.
De amikor megláttam azt a kislányt zuhanni, minden más megszűnt létezni. Csak ő volt és a jeges víz. Nem gondolkodtam. Ledobtam a kabátomat, és futni kezdtem a híd korlátja felé.
– Mit csinálsz?! – kiáltott rám valaki mögöttem, de már nem hallottam semmit.
A víz hidege úgy vágott belém, mintha ezer tű szúrta volna át a bőrömet. Alig láttam valamit, de hallottam a kislány sírását. Úsztam felé, ahogy csak tudtam. A karjaimban végül megragadtam őt – remegett, alig kapott levegőt.
– Ne félj, itt vagyok! – suttogtam neki, miközben próbáltam visszaevickélni a partra.
A parton már többen vártak. Egy férfi segített kihúzni minket. A mentők perceken belül ott voltak. A kislányt elvitték – később megtudtam, hogy Anna a neve, és túlélte.
A következő napokban mindenki hősként kezelt. A hírekben is szerepeltem: „Bátor járókelő mentette meg egy kislány életét a Dunából.” De én nem éreztem magam hősnek. Éjszakánként újra és újra átéltem azt a pillanatot: mi lett volna, ha nem ugrok? Mi lett volna, ha mindketten odaveszünk?
Otthon Eszter először sírt, amikor meglátott. – Miért tetted ezt? Mi lett volna velünk nélküled? – kérdezte remegő hangon.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Egyszerűen muszáj volt.
A családommal való kapcsolatom még bonyolultabb lett. Marcell néhány napig nem mert hozzám szólni. Aztán egy este odabújt hozzám az ágyban.
– Apa, te tényleg hős vagy? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, kisfiam – feleltem. – Csak azt tudom, hogy néha muszáj cselekedni, még akkor is, ha félsz.
A munkahelyemen is másként néztek rám. A főnököm gratulált, de közben éreztem: most már mindenki úgy lát engem, mint aki képes bármire – de vajon tényleg így van? Vagy csak egyszerűen nem gondolkodtam?
Az eset után hetekig jártam pszichológushoz. Álmatlan éjszakákon át gyötört a gondolat: miért pont én voltam ott? Miért pont akkor? És vajon Anna családja hogyan dolgozza fel mindezt?
Egy nap levelet kaptam Annáék szüleitől:
„Kedves Gergő! Nincsenek szavak arra, amit tettél. Ha te nem vagy ott… Anna ma nem lenne velünk. Köszönjük az életünket.”
Elmentem hozzájuk. Anna anyukája sírva ölelt meg. Anna rám mosolygott – már nem félt.
De bennem valami örökre megváltozott. Azóta minden nap másként nézek az emberekre az utcán: vajon ki mit tenne hasonló helyzetben? Vajon én legközelebb is képes lennék ugyanígy cselekedni?
Eszterrel lassan újra közeledtünk egymáshoz. Megértette: nem menekülök előle vagy Marcell elől – csak néha túl sokat cipelek magamban.
Most itt ülök a Duna partján, nézem a vizet és azon gondolkodom: vajon tényleg hős voltam? Vagy csak egy ember, aki félt ugyanúgy, mint bárki más?
Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Ugornátok? Vagy inkább segítséget hívnátok? Vajon van jó vagy rossz döntés egy ilyen pillanatban?