„A házért cserébe most te vigyázol rá” – Egy unoka dilemmája a családi örökség árnyékában

– Nem, anya, ezt nem teheted velem! – kiáltottam a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A nagymamám aznap reggel elesett a fürdőszobában. Szerencsére csak zúzódásokat szerzett, de az orvos egyértelműen kimondta: többé nem élhet egyedül.

Anyám hangja hideg volt és határozott: – Réka, a házat is te kaptad. Most rajtad a sor. Gondoskodj róla.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy pofon. A ház… A ház, ahol gyerekkoromban minden nyaramat töltöttem, ahol nagymama mindig friss pogácsával várt, ahol megtanultam biciklizni az udvaron. Az örökségem. De most úgy tűnt, ez nem ajándék volt, hanem kötelesség.

Letettem a telefont, és csak ültem ott percekig. A lakásom apró volt Budapesten, két szobás panel Zuglóban. Egyedül éltem, harmincnégy évesen, egy sikertelen házasság után. A munkám – egy könyvelőirodában – nem adott túl sok örömöt, de legalább biztos volt. Most viszont minden megváltozott.

Másnap reggel már a nagymama házában voltam. Ő az ágyban feküdt, arcán halvány mosollyal.

– Jaj, Rékám, ne aggódj miattam! – próbált viccelődni. – Csak egy kis horzsolás. Majd meggyógyulok.

De láttam rajta: fél. Az öregedés lassan, de könyörtelenül vette el tőle az önállóságát.

Az első hét nehezebb volt, mint gondoltam. Nagymama makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy mindent maga csináljon: főzni akart, mosni, még a kertbe is ki akart menni locsolni. De minden mozdulatán látszott a bizonytalanság.

Anyám egyszer sem jött át segíteni. Ha hívtam, csak annyit mondott:

– Réka, te vagy ott. Én is végigcsináltam ezt anyámmal. Most rajtad a sor.

A testvérem, Gábor külföldön élt – Németországban dolgozott mérnökként –, ő csak annyit írt egy üzenetben: „Sajnálom, de most nem tudok hazajönni.”

Egy este nagymama sírva fakadt.

– Nem akarok terhedre lenni… – suttogta.

Leültem mellé az ágyra.

– Nem vagy te teher – hazudtam magabiztosan. De belül tombolt bennem a harag és a kétségbeesés.

A barátaim lassan elmaradtak. Nem tudtam velük találkozni, mindig sietnem kellett haza. A munkahelyemen is egyre feszültebb lettem; főnököm többször megjegyezte:

– Réka, mostanában szétszórt vagy. Minden rendben?

Hazudtam neki is: – Persze, csak egy kis családi ügy.

Egyik este anyám váratlanul felhívott:

– Hogy bírja anyád? – kérdezte közömbösen.

– Nem tudom… Fáradt vagyok – válaszoltam őszintén.

– Réka, ne feledd: a ház is a tiéd lett. Ez így igazságos.

Letettem a telefont és zokogtam. Vajon tényleg igazságos ez? Hogy az örökség ára az életem szabadsága?

Egy hónap múlva már alig aludtam. Nagymama éjszaka is felkelt vizet kérni vagy csak beszélgetni akart. Egyre türelmetlenebb lettem vele is.

– Réka, miért vagy ilyen ideges? – kérdezte egyszer halkan.

– Mert… mert nem bírom már! – tört ki belőlem. – Sajnálom…

Aznap este leültem az udvaron és bámultam a régi diófát. Emlékeztem rá, ahogy gyerekként hintáztam rajta. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy rab.

Másnap reggel anyám beállított váratlanul.

– Látom, kimerült vagy – mondta szinte sajnálkozva.

– Anya… Miért csak én? Miért nem segítesz? Miért gondolod, hogy ez csak az én dolgom?

Anyám vállat vont:

– Én is végigcsináltam ezt anyámmal. Ez így megy generációk óta.

– De miért? Miért kell mindig valakinek feláldoznia magát?

Anyám nem válaszolt. Csak nézett rám fáradtan.

Aznap este leültem nagymama mellé.

– Nagyi… Mit szeretnél igazán? – kérdeztem halkan.

Sokáig hallgatott.

– Szeretném… ha boldog lennél. Ne miattam mondj le az életedről.

Sírtunk mindketten.

Végül nehéz döntést hoztam: keresek neki egy jó otthont, ahol szakemberek vigyáznak rá, én pedig visszakapom az életem egy részét. Anyám persze megsértődött:

– Hálátlan vagy! – vágta a fejemhez.

De én tudtam: nem vagyok rossz ember attól, hogy magamra is gondolok.

Most itt ülök a régi ház verandáján és azon gondolkodom: Vajon tényleg az örökség ára a lemondás? Vagy lehet másképp is szeretni és gondoskodni? Ti mit tennétek a helyemben?