„A ház, amit örököltem – és a teher, amit vele kaptam”
– Anya, nem tudom egyedül megoldani! – kiáltottam a telefonba, miközben a nagymamám remegő kezét szorítottam a konyhakövön. Az eső dobolt az ablakon, a levegőben főtt hús illata keveredett a félelemmel. – Most azonnal gyere át, kérlek!
A vonal másik végén csend lett. Aztán anyám hangja, hideg és távoli: – Bogi, a ház már a tiéd. Most már te vagy felelős érte… és érte is. Nekem is megvan a magam baja.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Azt hittem, legalább most összefogunk, de helyette rám szakadt minden: a ház, a nagymama, az évek óta halogatott döntések. A nagyi szeme könnyes volt, amikor rám nézett.
– Ne haragudj, kicsim… – suttogta. – Nem akartam terhet rakni rád.
Akkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet. Aznap este a kanapén aludtam mellette, minden mozdulatára felriadtam. Másnap reggel már jött is az első üzenet anyámtól: „Ne felejtsd el befizetni a villanyszámlát! A ház most már a te neveden van.”
A következő hetekben minden megváltozott. A barátaim egyre ritkábban hívtak, mert mindig azt mondtam: „Most nem érek rá, nagymamával vagyok.” A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Gábor, egyszer félrehívott:
– Bogi, minden rendben otthon? Fáradtnak tűnsz.
– Csak egy kis családi gond… – motyogtam.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy vajon miért érzem magam ennyire egyedül. A testvérem, Zsófi, Pécsen él a családjával. Ő csak annyit írt messengeren: „Sajnálom, de most nem tudok segíteni. Tudod, mennyi dolgom van a gyerekekkel.”
A nagymama egyre gyengébb lett. Egyik este sírva fakadt:
– Nem akarok teher lenni neked…
– Nem vagy teher! – hazudtam neki. De belül fortyogott bennem a harag és a bűntudat. Haragudtam anyámra, Zsófira, sőt néha rá is – amiért öreg lett, amiért beteg lett, amiért rám maradt minden.
A ház is mintha ellenem dolgozott volna. A tető beázott, a kazán elromlott. Egyik este anyám felhívott:
– Miért nem hívsz szerelőt? Nem akarom, hogy tönkretedd azt a házat!
– Anya! – kiabáltam vissza. – Ez nem csak egy ház! Ez az életem!
– Ne hisztizz! – mondta lekezelően. – Mindenki átesik ezen.
De én nem voltam mindenki. Én Bogi voltam, aki sosem akart vidéken élni, aki mindig Budapestre vágyott, aki most mégis itt ragadt egy omladozó házban és egy beteg nagymama mellett.
Egyik délután Zsófi váratlanul megjelent.
– Csak egy órára ugrottam be – mondta gyorsan –, de hoztam neked egy kis süteményt.
A nagyi örült neki, de én csak feszengtem.
– Zsófi, miért nem tudsz többet segíteni? – kérdeztem halkan.
– Mert nekem is van életem! – csattant fel. – Te választottad ezt!
– Nem választottam! Rám erőltettétek!
A veszekedés után napokig nem beszéltünk. A nagymama csak sóhajtozott:
– Régen minden más volt…
Egy este leültem mellé az ágy szélére.
– Nagyi… félek. Félek attól, hogy elveszítelek. De attól is félek, hogy közben elveszítem magamat is.
Megsimogatta az arcomat.
– Bogi… én mindig csak azt akartam, hogy boldog legyél.
De hogyan lehetnék boldog? Minden nap ugyanaz: gyógyszerek beadása, főzés, takarítás, számlák fizetése. Néha úgy érzem, mintha az egész életemet elvették volna tőlem.
A faluban is mindenki csak suttogott: „Na, most már Bogi viszi tovább a házat…” De senki sem kérdezte meg tőlem: akarom-e egyáltalán?
Egy este anyám újra felhívott.
– Bogi… lehet, hogy el kellene adni azt a házat. Nem bírod egyedül.
– És hova menjen a nagyi? Hozzád?
Csend lett.
– Nálunk nincs hely…
Akkor értettem meg igazán: mindenkinek kényelmesebb így. Én vagyok az áldozat – vagy talán csak hagytam magam azzá válni?
Most itt ülök a nagymama ágya mellett. Hallgatom az egyenletes lélegzetét. Nézem a repedezett falakat, amik között felnőttem. És azon gondolkodom: vajon tényleg ez az én sorsom? Vagy lenne jogom nemet mondani?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ szeretet és önfeláldozás között?