A ház, amit elvesztettem: Egy anya vallomása a saját otthonából való száműzetésről

– Anya, ezt nem lehet így tovább csinálni! – Dóra hangja élesen hasított át a nappalin, ahol a régi fotók még mindig a polcon sorakoztak, mintha semmi sem változott volna. De minden megváltozott. Ott ültem a kanapén, kezem remegett, ahogy a teáscsészét szorongattam. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– Mire gondolsz, kislányom? – kérdeztem halkan, de már tudtam a választ. Napok óta éreztem a feszültséget. Dóra kerülte a tekintetem, csak a telefonját nyomkodta, vagy gyorsan elment mellettem, mintha levegő lennék.

– Nem tudok így élni! – folytatta. – Szükségem van a saját életemre. Te mindig itt vagy, mindenbe beleszólsz. Ez már nem az én otthonom.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Hát nem az ő otthona? Hiszen minden téglát én raktam le ebben a házban. A kertben együtt ültettük a rózsákat, amikor még kicsi volt. Minden sarokban ott volt az emlékeink lenyomata.

– Dóra, ez a ház… – kezdtem volna, de félbeszakított.

– Tudom, hogy te építetted! De most már az enyém. Te magad írtad rám! – A hangja kemény volt és idegen. – Szeretném, ha elköltöznél. Találtam neked egy kis albérletet a város szélén. Ott nyugodtan élhetsz.

A világ megállt körülöttem. Csak ültem ott, és próbáltam felfogni, hogy ez tényleg megtörténik. Hogy a saját lányom mondja ezt nekem.

Gyerekkoromban mindig azt mondták: „A család mindennél fontosabb.” Én is ezt hittem. Amikor Dóra megszületett, minden álmom az volt, hogy boldog legyen. Az apja korán meghalt – egyedül neveltem fel. Dolgoztam reggeltől estig a varrodában, hogy mindent megadhassak neki. Nem volt könnyű, de sosem panaszkodtam.

Amikor Dóra férjhez ment Tamáshoz, örültem neki. Jó embernek tűnt. De aztán jöttek a gondok: Tamás elvesztette az állását, Dóra is csak részmunkaidőben dolgozott. Akkor döntöttem úgy, hogy ráírom a házat – „legalább biztos fedél legyen a fejük felett” –, mondtam magamnak.

Azóta minden megváltozott. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Dóra türelmetlen lett velem, Tamás pedig sosem szólt hozzám egy kedves szót sem. Az unokáimat is alig láttam; mindig azt mondták, sok a tanulnivalójuk vagy éppen edzésre mennek.

Most pedig itt ülök, és azt hallgatom, hogy költözzek el abból az otthonból, amit egész életemben építettem.

– Dóra… – próbáltam újra megszólalni –, én nem akarok terhedre lenni. De ez az én otthonom is…

– Nem érted? – vágott közbe türelmetlenül. – Nekünk is jogunk van boldognak lenni! Mindig csak te számítasz! Mi lesz velünk?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán, miközben Dóra kiment a konyhába és becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden rendben volt közöttünk. Arra gondoltam: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Miért lett ilyen rideg velem?

Másnap reggel Dóra már nem szólt hozzám. Tamás is csak morogva köszönt el munkába menet. Az unokáim is elkerültek; mintha szégyellnék magukat miattam.

Pár nap múlva Dóra letette elém az albérlet szerződését és egy borítékot némi pénzzel.

– Ez minden, amit most adni tudunk – mondta halkan. – Kérlek… menj el.

Összepakoltam néhány ruhát és pár családi fotót. A kertben még egyszer végigsétáltam: megsimogattam a régi diófát, amely alatt Dóra gyerekként játszott. A szomszéd Marika néni átszólt:

– Marika drága, mi történt? Miért pakolsz?

Nem tudtam mit mondani. Csak intettem neki és mentem tovább.

Az új lakás hideg volt és idegen. A falak üresek, az ablakból csak egy forgalmas út látszott. Esténként hallgattam a szomszédok veszekedését és próbáltam nem sírni.

Egy nap Dóra felhívott.

– Anya… jól vagy? – kérdezte bizonytalanul.

– Igen – hazudtam –, jól vagyok.

De valójában minden nap meghalok egy kicsit belülről.

Most itt ülök az ablak előtt és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy élet munkája? Egy anya szeretete? Hol rontottam el? Ti mit tennétek a helyemben?