A ház, ami szétszakította a családomat – Magdi története Szegedről

– Ezt nem tehetted meg velem, Gábor! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, a hangom elcsuklott. A kisfiam, Marci, a szobából figyelt minket, nagy, ijedt szemekkel. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, mintha a padlón keresné a bocsánatot.

– Magdi, kérlek… Anyámnak szüksége volt rá. Tudod, mennyire beteg – próbálta magyarázni, de a szavai üresen koppantak bennem.

– És mi? Mi nem számítunk? Az egész életünket erre a lakásra spóroltuk! – zokogtam fel. Aznap este minden megváltozott. Egy pillanat alatt elvesztettem a bizalmamat abban az emberben, akire az életemet bíztam.

A következő napokban csak árnyéka voltam önmagamnak. A munkahelyemen – egy szegedi könyvtárban – alig tudtam odafigyelni a könyvek között. A kolléganőm, Zsuzsa aggódva nézett rám.

– Magdi, mi történt? Olyan vagy, mint aki máshol jár fejben.

– Csak… otthoni gondok – feleltem halkan, de a könnyeim elárultak.

Otthon Gábor egyre később járt haza. Marci minden este megkérdezte:

– Anya, apa már nem szeret minket?

Nem tudtam mit mondani. Hogy mondhatnám el egy hétévesnek, hogy az apja elárulta a családját? Hogy az anyósom, Ilona néni, mindig is úgy tekintett rám, mint egy betolakodóra? Most végre elérte, amit akart: Gábor minden pénzünket rá költötte.

Egy este Ilona néni is átjött. A hangja hideg volt és éles:

– Magdi, te sosem értetted meg Gábort. Ő mindig is az én fiam marad. A család az első.

– És mi vagyunk mi? – kérdeztem remegő hangon. – Mi nem vagyunk család?

– Te csak egy idegen vagy ebben a házban – vágta rá.

Aznap éjjel eldöntöttem: elég volt. Nem maradhatok egy olyan helyen, ahol csak teher vagyok. Másnap összepakoltam Marci ruháit és néhány könyvet. Anyámhoz költöztünk Újszegedre. A szívem szakadt meg, amikor Marci sírva kérdezte:

– Anya, visszamegyünk még apához?

Nem tudtam felelni.

Az új élet nehéz volt. Anyám kis panellakásában alig fértünk el hárman. Minden este hallgattam Marci halk sírását. Éjszakánként magamat hibáztattam: talán ha többet beszélgetek Gáborral, ha jobban figyelek rá… De aztán eszembe jutottak Ilona néni szavai: „Te csak egy idegen vagy ebben a házban.”

A könyvtárban Zsuzsa egyszer félrehívott:

– Magdi, tudom, hogy most nehéz. De nem vagy egyedül. Ha kell, vigyázok Marcira, hogy pihenhess egy kicsit.

Ez a gesztus többet jelentett bárminél. Lassan elkezdtem újra hinni magamban. Marci is kezdett feloldódni: új barátokat szerzett az oviban, esténként együtt olvastunk mesét.

Egy nap Gábor felhívott.

– Magdi… Sajnálom. Nem akartam ezt. De anyám… Nem tudtam nemet mondani neki.

– És nekünk sem tudtál igent mondani – feleltem csendesen.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Visszajönnétek? – kérdezte végül reménykedve.

– Nem tudom – mondtam őszintén. – Már nem ugyanaz minden.

A válás gyorsan ment. Gábor végül Ilona nénivel maradt abban a házban, amit nekik vett a mi pénzünkből. Én és Marci új életet kezdtünk anyámnál. Nehéz volt minden fillért beosztani: sokszor csak krumplileves jutott vacsorára. De legalább együtt voltunk.

Egy év telt el így. Egy nap Marci odabújt hozzám:

– Anya, most már boldog vagy?

Elmosolyodtam és megsimogattam a haját.

– Igen, kicsim. Mert veled vagyok.

Most már tudom: az otthon nem a falakban van, hanem azokban az emberekben, akik hajlandóak harcolni egymásért. Néha el kell veszítenünk mindent ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat és azt, ami igazán számít.

Vajon hányan élnek még ma is olyan házban, ahol csak idegenek egymás számára? És vajon hányan mernek kilépni onnan?