A ház, ami mindent megváltoztatott – Egy családi igazságtalanság története

– Hogy tehették ezt velünk? – suttogtam, miközben néztem, ahogy Gábor, a férjem, az asztalnál ül, fejét a tenyerébe temetve. A konyhában még ott lebegett a vasárnapi húsleves illata, de a levegő nehéz volt, mintha minden oxigén eltűnt volna.

Gábor nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy küzd magával, hogy ne törjön ki. Az ablakon keresztül beszűrődött a délutáni napfény, de én úgy éreztem, mintha az egész világ megállt volna.

Egy hete kezdődött minden, amikor elmentünk Gábor szüleihez Ilona néni névnapjára. Zsivaj, gyerekzsivaj az udvaron, az asztalok roskadoztak a rántott hús és krumplisaláta alatt. Egyszer csak Ilona néni behívott minket a nappaliba. Ott ült már Zsófi, Gábor húga is, a barátjával.

– Szeretnénk mondani valamit – kezdte Ilona néni, hangja remegett. – Úgy döntöttünk, hogy a házat Zsófira íratjuk. Ő marad itt Szolnokon, ti meg úgyis Pesten éltek már évek óta…

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Gábor elsápadt.

– De… miért? – kérdezte halkan.

– Zsófi egyedül van, ti ketten vagytok és jól kerestek. Neki ez egy esély az életre – tette hozzá Lajos bácsi, kerülve a tekintetünket.

Onnantól nem szóltam egy szót sem egész este. Hazafelé Gábor némán vezetett. Tudtam, mennyire fáj neki, de nem akarta kimutatni.

Azóta nem vettem fel a telefont, ha Ilona néni vagy Lajos bácsi hívott. Nem ment. Meg voltam sértve – nem csak magam miatt, hanem főleg Gábor miatt. Évekig segítettünk nekik: pénzt adtunk, amikor kellett, mi fizettük ki az új tetőt is két éve a vihar után. Minden karácsonyt ott töltöttünk, minden húsvétkor segítettünk főzni és takarítani. Most meg minden Zsófié lesz – aki még sosem dolgozott egy napot sem életében.

A munkahelyemen próbáltam a feladataimra koncentrálni, de mindig visszakúszott a gondolat: tényleg ennyit érünk nekik? Mindig önálló voltam – amikor Gábor egyszer felvetette régen, hogy maradjak otthon és ne dolgozzak, nemet mondtam. Szükségem volt arra az érzésre, hogy magam is biztonságban vagyok. Most úgy éreztem, mindazt, amit együtt építettünk fel, semmibe vették.

Esténként egyre többet veszekedtünk Gáborral. Ő próbálta megérteni a szüleit:

– Lehet, hogy tényleg Zsófinak nagyobb szüksége van rá? Lehet, hogy el kellene fogadnunk?

De én képtelen voltam rá. Folyton emlékeztettem: mi segítettünk minden nagyobb felújításban, mi fizettük ki az új kazánt is.

– Nem a pénzről van szó! – kiabáltam egyik este. – Hanem arról, hogy tiszteljenek! Hogy igazságosak legyenek!

Gábor hallgatott. Láttam rajta, mennyire szenved. De sosem állt ki mellettem nyíltan – mindig hűséges volt a szüleihez.

Pár nap múlva Zsófi hívott.

– Tudom, hogy haragszotok… – mondta halkan. – De én nem kértem ezt a házat…

Nem válaszoltam neki. Egyrészt tudtam: tényleg nem ő tehet róla. Másrészt viszont mardosott a féltékenység és a sértettség.

Elkezdtem túlórázni a munkahelyemen. Jobb volt ott lenni, mint otthon ülni Gábor mellett és érezni ezt az igazságtalanságot. A kollégák kérdezgették, minden rendben van-e velem. Mosolyogtam rájuk és hazudtam: persze.

Aztán eljött a nap, amikor Ilona néniék meghívtak ebédre – „beszélgetni” akartak. Gábor könyörgött, hogy menjek vele.

Beléptünk abba a jól ismert házba és rögtön megcsapott valami hidegség. Ilona néni próbált kedves lenni:

– Drágáim… szeretnénk biztosítani titeket arról, hogy mindig visszavárunk ide…

Nem bírtam tovább.

– De már nem mint ennek a háznak a gazdái? Csak mint vendégek? – vágtam közbe élesen.

Lajos bácsi lehajtotta a fejét.

– Nehéz döntés volt ez…

– Kinek volt nehéz? Nektek vagy nekünk? – kérdeztem keserűen.

Gábor próbált csitítani, de könnyek gyűltek a szemembe.

– Évekig támaszai voltunk nektek! Most meg… úgy érzem magam itt, mint egy idegen!

Ilona néni sírni kezdett. Zsófi kirohant a szobából.

Gyorsabban távoztunk onnan, mint terveztük. Az autóban Gábor csak annyit mondott:

– Talán időt kellene adnunk nekik…

De én már akkor tudtam: semmi sem lesz többé ugyanaz.

Azóta sem beszélek Ilona nénivel vagy Lajos bácsival. Kerülöm a családi összejöveteleket. Gábor néha egyedül megy hozzájuk – mindig komoran jön haza.

Sokszor elgondolkodom: tényleg igazuk van? Egy családnak mindkét gyerekhez ugyanannyira lojálisnak kell lennie? Meg lehet bocsátani egy ilyen igazságtalanságot?

Lehet, hogy túl büszke vagyok? Lehet, hogy el kellene engednem?

Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet elfelejteni?

Ti mit tennétek? Meg tudnátok bocsátani egy ilyen családi sérelmet? Vajon tényleg feltétel nélküli kell legyen a lojalitásunk egymás iránt?