A határvonalon túl: Amikor a családi kötelékek fojtogatnak
– Már megint Dóra? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A mosogatóban felgyűlt edények között álltam, és próbáltam elnyomni a dühömet. Gábor a nappaliban ült, kezében a telefon, arca feszült volt.
– Ne kezdjük ezt újra, Anna – sóhajtott fel. – Csak egy hétre költözne hozzánk. Most tényleg bajban van.
– Mindig bajban van! – csattantam fel. – És mindig ide jön! Miért nem tud egyszer az anyjához menni? Vagy a barátaihoz?
Gábor nem válaszolt. A csend közöttünk vastagabb volt, mint valaha. Az ablakon túl szitált az eső, a sötétség mintha be akart volna kúszni a lakásba is. Éreztem, ahogy a mellkasomban egyre nő a feszültség.
Dóra mindig is különleges helyet foglalt el Gábor életében. Ő volt a kis húg, akit meg kellett védeni, akinek minden hibáját elnézték. Amióta összeházasodtunk, Dóra legalább háromszor költözött hozzánk – egyszer szakítás után, egyszer munkahelyi gondok miatt, most pedig állítólag depressziós. Mindig ugyanaz: Gábor mindent félredobott érte, én pedig úgy éreztem magam, mint egy bérlő a saját otthonomban.
Aznap este Dóra már ott is volt. Cipőit ledobta az előszobában, kabátját hanyagul az egyik székre dobta. – Sziasztok! – kiáltotta be vidáman, mintha nem is lenne semmi baj.
– Szia, Dóra – mondtam halkan, de ő már Gábor nyakába ugrott.
– Annyira örülök, hogy itt lehetek! – csicseregte. – Nálatok mindig olyan jó!
Gábor rám nézett bocsánatkérően, de én csak elfordultam. Aznap este alig szóltam hozzájuk. A vacsoránál Dóra hangosan mesélte legújabb kalandjait, Gábor nevetett rajta, én pedig úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék.
Az éjszaka közepén felriadtam. A nappaliból kiszűrődött a beszélgetésük hangja. Halkan kiosontam az ajtón túlra.
– …nem tudom, meddig bírom még Annát – hallottam Dóra hangját. – Olyan rideg velem. Régen olyan jókat beszélgettünk.
– Csak mostanában fáradt – mondta Gábor bizonytalanul. – Sok a munka.
– Vagy csak már nem szeret engem – felelte Dóra sértetten.
Visszasomfordáltam az ágyba, de egész éjjel nem aludtam. Másnap reggel Gábor korán ment dolgozni. Dóra pizsamában ült a konyhában, kávét főzött magának.
– Jó reggelt! – mondta mosolyogva.
– Jó reggelt – válaszoltam hűvösen.
– Tudod, Anna… – kezdte hirtelen –, én tényleg nem akarok zavarni titeket. De most nagyon nehéz nekem. Szükségem van Gáborra.
– És nekem? Nekem nincs szükségem rá? – kérdeztem halkan.
Dóra meglepődött. – Te erős vagy. Te mindig megoldod egyedül.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: sosem leszek elég fontos ebben a családban. Mindig csak második leszek Gábor életében Dóra után.
A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Dóra egyre többet követelt magának: Gábor vitte őt orvoshoz, együtt mentek vásárolni, esténként filmeket néztek kettesben. Én pedig egyre inkább háttérbe szorultam.
Egy este végül nem bírtam tovább. Amikor Gábor hazaért Dórával a moziból, ott vártam őket a nappaliban.
– Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
Gábor leült mellém. Dóra is ott maradt.
– Nem bírom tovább ezt – kezdtem remegő hangon. – Úgy érzem magam, mintha csak vendég lennék a saját házamban. Mindig Dóra az első. Én mikor leszek az?
Gábor zavartan nézett rám. – Anna… ő a húgom…
– És én a feleséged vagyok! – kiáltottam el magam. – Nem akarok választani köztetek, de ha így folytatjuk, elveszítelek!
Dóra sírva fakadt. – Nem akartam tönkretenni semmit… csak annyira egyedül vagyok…
– Mindannyian azok vagyunk néha – mondtam csendesen –, de ez nem jogosít fel arra, hogy mások életét is tönkretegyük.
Aznap este Gábor először választott engem. Megkérte Dórát, hogy keressen másik helyet magának. Nehéz volt neki is, nekem is – de végre éreztem, hogy számítok.
Azóta sokszor gondolkodom azon: hol húzódik a határ család és házastárs között? Meddig kell tűrnünk mások terheit? És vajon hányan élnek még így Magyarországon: csendben szenvedve valaki más árnyékában?
Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt?