A határok peremén: Amikor a család árnyéka rátelepszik a szerelemre – Harcom önmagamért a férjem húgának árnyékában

– Márta, te tényleg azt hiszed, hogy jobban ismered Paált, mint én? – Irma hangja élesen csendült fel a konyhában, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A kanál koppant az edény szélén, mintha minden mozdulatával hangsúlyozni akarná: ez az ő terepe, az ő családja, az ő bátyja. Ott álltam mellette, kezemben a vágódeszka, és éreztem, ahogy a mellkasom összeszorul.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Irma így beszélt velem. De most valami eltört bennem. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban éreztem magam kívülállónak a saját házasságomban. Irma minden hétvégén nálunk volt, hol csak egy kávéra ugrott be, hol napokra maradt. Paál mindig örült neki – „Hiszen ő a húgom!” –, és én próbáltam megérteni. De Irma sosem hagyta, hogy elfelejtsem: ő volt itt előbb.

Az első években még nevettem rajta. Irma bohókás volt, harsány, mindig hozott valami süteményt vagy vicces történetet. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, mintha versenyeznem kellene vele. Paál figyelme, nevetése, sőt még az apró szokásai is – mindegyikhez Irmának is volt egy története. „Emlékszel, Paál, amikor gyerekkorodban…” „Paál mindig így szerette a rántottát…” „Paál sosem bírta a mákot…” Mintha minden pillanatban bizonygatnia kellett volna: ő ismeri igazán a férjemet.

Egy este, amikor Paál már aludt, Irma pedig még mindig a nappaliban ült és a telefonját nyomkodta, leültem mellé.
– Irma, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
Felnézett rám, szemében egy pillanatra meglepetés villant.
– Persze. Mi baj?
– Úgy érzem… néha túl sok vagy nekünk. Szeretlek, de szükségem lenne egy kis térre. Csak mi ketten, Paállal.
Irma arca megkeményedett.
– Te féltékeny vagy rám? Ez nevetséges! Én csak segítek nektek. Ha nem lennék itt, Paál sokkal magányosabb lenne.
– Nem erről van szó… – próbáltam magyarázni, de már láttam rajta: falat húzott közénk.

Másnap reggel Paál furcsán viselkedett. Alig szólt hozzám, csak Irmával beszélgetett halkan a konyhában. Amikor elment dolgozni, Irma odalépett hozzám.
– Nem fogod elvenni tőlem a bátyámat – mondta halkan. – Ő mindig az enyém lesz.
Ott álltam némán, és nem tudtam eldönteni: sírjak vagy kiabáljak.

A következő hetekben minden megváltozott. Paál egyre távolabb került tőlem. Ha szóvá tettem Irma jelenlétét, csak legyintett: „Ne légy ilyen önző!” Egyre többször éreztem magam láthatatlannak. A közös vacsorákon Irma vette át az irányítást; ha filmet néztünk volna kettesben Paállal, Irma mindig beült közénk a kanapéra.

Egy este anyósom is átjött. A nappali tele volt nevetéssel – csak én ültem csendben. Anyósom egyszer rám nézett:
– Márta, te olyan csendes vagy mostanában. Minden rendben?
– Persze – hazudtam mosolyogva –, csak fáradt vagyok.
De belül ordítottam.

Egyik éjjel nem bírtam tovább. Amikor Paál hazaért a munkából – Irma már megint ott volt –, félrehívtam.
– Paál, kérlek… Értsd meg, hogy szükségem van rád. Szükségem van ránk. Irma mindig itt van, és úgy érzem magam mellette, mintha nem is lennék fontos neked.
Paál sóhajtott.
– Márta, túl érzékeny vagy. Irma a családom része. Nem várhatod el tőlem, hogy kizárjam őt az életemből.
– Nem ezt kérem! Csak azt akarom, hogy néha mi is kettesben lehessünk. Hogy érezzem: én is fontos vagyok neked.
Paál csak megrázta a fejét.
– Nem értelek téged…

Aznap este sírva aludtam el. Reggelre eldöntöttem: muszáj kiállnom magamért. Felhívtam anyámat és elmondtam neki mindent. Ő csak annyit mondott:
– Kislányom, ha nem húzod meg a határaidat most, sosem fogod tudni visszaszerezni önmagad.

Aznap este leültem Irmával és Paállal is beszélni akartam.
– Szeretlek titeket – kezdtem remegő hangon –, de nem bírom tovább ezt így. Ha nem változik semmi, el kell gondolkodnom azon is, hogy külön folytatom az életemet.
Irma felnevetett:
– Ugyan már! Csak hisztizel!
De Paál arca elsápadt.
– Ezt komolyan mondod?
– Igen – mondtam halkan –, mert már nem érzem magam otthon ebben a házban.

Hosszú csend következett. Végül Paál megszólalt:
– Adj egy kis időt… Megpróbálok változtatni.

Nem tudom, mi lesz velünk. Minden nap küzdelem önmagammal és velük is. De most először érzem azt: talán van jogom boldognak lenni. Talán nem kell mindig mindenkinek megfelelnem.

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határaitokat? Vajon tényleg önző vagyok – vagy csak végre kiállok magamért?