A harmónia ára – Egy házasság árnyékában

– Miért nem lehet egyszer az, amit én szeretnék? – kérdeztem halkan, miközben a vacsora utáni mosatlan edények fölé hajoltam. A konyhaablakon túl már sötétedett, a szomszédoknál is lekapcsolták a villanyt, csak nálunk égett még mindenhol fény.

Péter a nappaliban ült, a tévét bámulta, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. De tudtam, hogy hallotta. Mindig hallotta, csak sosem válaszolt. A csendje volt a legnagyobb fegyvere.

Aznap este is ugyanaz történt, mint minden másik estén: dolgoztam egész nap az irodában, majd hazajöttem, főztem, takarítottam, elpakoltam, és közben próbáltam megfelelni mindenkinek. Péternek, a gyerekeknek, anyósomnak, aki hetente kétszer beállított hozzánk, hogy „segítsen” – valójában inkább ellenőrizte, hogy minden rendben van-e.

Aztán egyszer csak elfáradtam. Nem fizikailag – ahhoz már hozzászoktam –, hanem lelkileg. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy a fürdőszobában sírok, miközben a zuhany alatt állok, hogy senki se hallja. Aztán letöröltem a könnyeimet, és visszamentem mosolyogni.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem az asztalhoz egy pohár borral. A telefonomon régi képeket nézegettem: ott voltam huszonévesen, mosolygósan, tele álmokkal. Akkor még hittem abban, hogy egyenrangú társ leszek egy kapcsolatban. Hogy majd együtt döntünk mindenről. Hogy lesznek viták, de azokból tanulunk. Ehelyett most úgy éreztem magam, mint egy alkalmazott a saját életemben.

Másnap reggel Péter megint szó nélkül ment el otthonról. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Vacsorára jövök.” Semmi puszi, semmi kérdés arról, hogy én hogy vagyok. A gyerekek is siettek az iskolába, én pedig ott maradtam a csendben. Akkor döntöttem el: beszélnem kell vele.

Este, amikor hazaért, leültem vele szemben.
– Péter, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Most fáradt vagyok – legyintett.
– Nem érdekel – vágtam rá. – Elegem van abból, hogy mindent én csinálok itthon. Hogy soha nem kérdezed meg, hogy vagyok. Hogy nem vagyunk egy csapat.

Először láttam rajta meglepetést.
– Hát nem ezt akartad? Családot? Biztonságot?
– Igen – feleltem –, de nem azt, hogy feladjam magam érte.

A következő napokban feszültség volt köztünk. Péter próbált kedvesebb lenni – elmosogatott egyszer –, de aztán visszatért a régi kerékvágásba. Éreztem, hogy ha nem változtatok valamin, bele fogok rokkanni ebbe az életbe.

Egyik pénteken felhívott a barátnőm, Zsuzsa.
– Gyere el velem moziba! – kérte.
– Nem lehet – mondtam automatikusan. – Péter biztos nem örülne neki.
– És te örülsz annak, ahogy most vagy? – kérdezte vissza.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: már nem is tudom, mit akarok igazán. Csak azt tudtam, mit várnak el tőlem.

Aznap este mégis elmentem Zsuzsával moziba. Hazafelé sétálva úgy éreztem magam, mint egy szökevény – de közben valami felszabadult bennem. Amikor hazaértem, Péter dühösen fogadott.
– Hol voltál? Miért nem szóltál?
– Elmentem egy kicsit élni – feleltem csendesen.

Ezután egyre többször mondtam nemet. Nem vállaltam el mindent automatikusan. Nem főztem háromfogásos vacsorát minden este. Nem takarítottam ki minden nap. És amikor Péter panaszkodott emiatt, visszakérdeztem:
– Miért csak nekem fontos ez?

A gyerekek először furcsán néztek rám, de aztán láttam rajtuk: tetszik nekik az új anyu. Többet nevettünk együtt, többet beszélgettünk. Anyósom persze nem értette.
– Régen minden rendben volt nálatok – mondta egyszer szemrehányóan.
– Régen én nem voltam rendben – feleltem neki.

A változás lassan jött. Péter nehezen fogadta el az új helyzetet. Voltak veszekedések is:
– Megváltoztál! – kiabálta egyszer.
– Igen – mondtam –, végre önmagam vagyok.

Volt időszak, amikor azt hittem, elválunk. De végül Péter is elkezdett változni. Lassan megtanulta kimondani: „Köszönöm.” Néha megkérdezte: „Segítsek valamiben?” Nem lett tökéletes minden – de már nem is akartam tökéletességet. Csak tiszteletet és egy kis szabadságot.

Most itt ülök a konyhában egyedül egy csésze teával. Az ablakon át látom a kertet: virágzik a bodza. Eszembe jutnak azok az évek, amikor csak túlélni próbáltam minden napot. Most már élni akarok.

Vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan hiszik el magukról, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindenkinek megfelelnek? És vajon mikor merjük végre kimondani: elég volt?