A hagyaték ára – Egy család széthullása apám halála után

– Ez az én bögrém volt, Anikó! – csattant fel Zsolt, miközben a konyhaasztalnál álltunk, apám kedvenc, repedt fülű bögréje felett. A hangja éles volt, mint a kés, amivel apám szombatonként a kenyeret szelte. A bögre még meleg volt a teától, amit aznap reggel főztem magamnak, hogy legalább egy pillanatra úgy érezzem, minden a régi. De semmi sem volt már a régi.

Apám halála után a házunkban csend helyett feszültség költözött. A temetés napján még összetartott minket a fájdalom, de ahogy lehullottak a fekete ruhák, előbújtak a régi sérelmek. Zsolt és Éva, a testvéreim, mintha sosem lettek volna igazán a családom. Mindenki a maga igazát hajtogatta: ki mennyit tett apáért az utolsó hónapokban, ki mit érdemel a házból, a földből, a pénzből.

– Én ápoltam apát az utolsó hetekben! – vágta Éva Zsolt fejéhez egy este, amikor már harmadszor ültünk le hárman az asztalhoz, hogy megbeszéljük a hagyatékot. – Te csak akkor jöttél, amikor már mindegy volt!

– Ne beszélj butaságokat! – csapott az asztalra Zsolt. – Én is ott voltam, amikor kellett! És különben is, anya rám hagyta volna ezt a házat, ha még élne.

Én csak ültem közöttük, és próbáltam nem sírni. A gyerekkori emlékek – közös karácsonyok, nyári esték a kertben – most mind elvesztek ebben az acsarkodásban. Apám hangja visszhangzott bennem: „Tartsatok össze, gyerekek! Egy család vagytok.” De most úgy tűnt, mintha sosem lettünk volna azok.

A ház minden sarka apám emlékét őrizte. A nappaliban még ott volt a pipája illata, az ablakban az elnyűtt fotel, ahol esténként olvasott. A kertben a rózsabokrok, amiket együtt ültettünk. Most mindez csak vita tárgya lett: kié legyen a ház? Ki költözzön ide? Eladjuk-e egyáltalán?

– Nekem szükségem van erre a pénzre – mondta Zsolt egy este fáradtan. – A vállalkozásom bajban van. Ha eladjuk a házat, mindhárman új életet kezdhetünk.

– Nekem ez az otthonom! – sírta el magát Éva. – Nem akarok máshova menni! Itt nőttünk fel…

Én csak némán bólintottam. Mindkettőjüket megértettem. De közben egyre jobban fájt, hogy apánk halála nem közelebb hozott minket egymáshoz, hanem végleg eltávolított.

A faluban is beszédtéma lettünk. A szomszédok suttogtak rólunk: „Láttad Anikót? Már nem is köszön.” „Zsolt megint késő estig ott maradt.” „Éva sírt a boltban.” Mindenki tudta, hogy harcolunk. Mindenki látta, hogy széthullunk.

Egyik este Éva odajött hozzám a konyhában. Halk volt és törékeny.
– Szerinted apa mit akarna? – kérdezte halkan.
– Azt, hogy ne veszekedjünk – suttogtam vissza.
– De hogyan lehet ezt megoldani? – nézett rám könnyes szemmel.
Nem tudtam válaszolni.

Zsolt másnap ügyvédet hívott. Az asztalon papírok hevertek: végrendelet másolata, tulajdoni lapok. Az ügyvéd hideg hangon sorolta a lehetőségeket: eladás, osztozkodás, pereskedés. Mindegyik szóval egyre távolabb kerültünk egymástól.

Az utolsó csepp az volt, amikor Zsolt azt mondta:
– Ha nem egyezünk meg, bíróságra viszem az ügyet.
Éva felugrott az asztaltól és kiszaladt a kertbe. Én utána mentem. Ott állt apánk rózsabokrai között és zokogott.
– Utálom ezt az egészet! – kiáltotta. – Miért nem lehet csak gyászolni? Miért kell mindent szétrombolni?
Átöleltem őt. Éreztem, hogy bennem is összetörik valami.

Azóta hetek teltek el. A ház lassan kiürült: Zsolt elvitte apánk könyveit, Éva néhány régi fényképet. Én maradtam utoljára. Minden reggel végigsétáltam a szobákon, beleszagoltam a levegőbe – hátha még érzem apám illatát. De már csak az üresség maradt.

Most itt ülök az ablakban apám foteljában és azon gondolkodom: tényleg ennyit ér egy élet munkája? Egy ház? Egy bögre? Egy darab föld? Megérte mindezért elveszíteni egymást?

Vajon lehet még valaha újra családunk? Vagy örökre elveszett minden? Ti mit tennétek a helyemben?