A gazdag apósék árnyékában: Egy lány függetlenségének ára
– Nem, Anna, ezt most már tényleg nem kérheted tőlünk – csattant fel az anyósom hangja a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a kristálypoharak csilingelnek. – Mi is így tanultuk meg: mindent magunknak kellett elérnünk. Neked is menni fog!
A szívem összeszorult. A kislányom, Lili, lázasan feküdt a kanapén, a gyógyszertárban kiváltandó antibiotikum ára pedig több volt, mint ami a pénztárcámban lapult. A férjem, Gábor, épp három műszakot húzott le a gyárban, hogy valahogy kihúzzuk a hónap végéig. Az apósomék budai villájában eközben csendesen pattogott a kandalló, és biztos voltam benne, hogy vacsorára lazacot esznek.
– De mama, csak most az egyszer… – próbáltam újra, de már hallottam a hangján, hogy felesleges.
– Anna, ne haragudj, de ha most segítünk, sosem fogod megtanulni. Erős vagy te! – mondta, majd letette.
Ott álltam a sötét előszobában, kezemben a telefonnal. A plafonról csöpögött a víz – a fürdőszobai cső már napok óta szivárgott, de szerelőt hívni luxus lett volna. Az ablakon túl az eső verte az üveget, mintha csak az én könnyeimet akarta volna utánozni.
Gábor késő este ért haza. Fáradtan ledobta a kabátját.
– Sikerült beszélni anyáékkal? – kérdezte reménykedve.
– Nem segítenek – suttogtam.
Leült mellém a kanapéra. Hosszan nézett maga elé.
– Tudod, néha azt érzem, mintha nem is lennénk a családjuk része – mondta halkan.
– Pedig te vagy az egyetlen fiuk…
Gábor vállat vont.
– Mindig is ilyenek voltak. Apám szerint csak az számít, amit magadnak érsz el. De néha azt gondolom, ők sem jutottak volna sehova egy kis segítség nélkül.
Elővettem a gyógyszertári blokkot.
– Ez maradt – mutattam neki a maradék aprót. – Holnap reggel visszaviszem az üres üvegeket. Talán összejön még pár száz forint.
Az éjszaka hosszú volt. Lili sírt álmában, én pedig azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb így? Vajon tényleg erősebb leszek attól, hogy minden nap küzdenem kell?
Másnap reggel Gábor elment dolgozni, én pedig Lilit betakargattam és elindultam az üvegekkel a boltba. Az utcán találkoztam Marikával, a szomszédasszonnyal.
– Jaj, Anna drágám, olyan sápadt vagy! Minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Csak egy kicsit nehéz mostanában…
Marika bólintott. Tudta ő is, hogy Gábor családja gazdag. Az egész ház tudta. És azt is tudták, hogy sosem segítenek.
– Ha kell valami, szólj! – mondta halkan.
A boltban végül sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy kiváltsam Lili gyógyszerét. Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hányan élnek így ebben az országban? Hányan vannak olyanok, akiknek ott lenne a segítség karnyújtásnyira, de mégsem kapják meg?
Este Gábor csendesen vacsorázott. Lili már jobban volt.
– Anyám írt egy üzenetet – mondta Gábor hirtelen. – Azt írja: „Büszkék vagyunk rád.”
Felnevettem keserűen.
– Büszkék ránk? Mert nem kérünk semmit? Vagy mert nem adnak semmit?
Gábor csak vállat vont.
– Lehet mindkettő.
Aznap este sokáig ültem az ablakban. Néztem a város fényeit és azon gondolkodtam: vajon tényleg ez az élet értelme? Hogy mindent magadnak kell elérni? Vagy néha nem lenne szabad elfogadni a segítséget?
Másnap reggel csöngettek. Az anyósom állt az ajtóban. Kezében egy doboz sütemény.
– Gondoltam hozok valamit Lilinek – mondta feszengve.
Beengedtem. Leültünk a konyhában. Hosszú csend után megszólalt:
– Tudod, Anna… néha nehéz eldönteni, mikor teszünk jót azzal, ha nem segítünk…
Ránéztem. Láttam rajta a bizonytalanságot.
– Néha nem is tudom már, mit akarok – mondtam halkan. – Erős lenni vagy csak egy kicsit boldogabb?
Az anyósom elmosolyodott.
– Talán mindkettő lehetséges…
Ahogy becsuktam utána az ajtót, azon gondolkodtam: vajon tényleg így van? Lehet egyszerre erősnek és boldognak lenni ebben az országban? Vagy mindig választani kell?
Ti mit gondoltok? Tényleg jobb mindent egyedül elérni? Vagy néha engedni kellene a büszkeségből és elfogadni azt a keveset is, amit adnak?