A friss kenyér illata és a kimondatlan szavak keserűsége – Egy magyar házasság története

– Miért nem lehet egyszer az, amit én szeretnék? – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalra csapta a kenyeres kosarat. A friss, ropogós héjú kenyér illata betöltötte a lakást, de én csak a hangjában rejlő feszültséget éreztem.

– Csak azt mondtam, hogy ma inkább levest főztem volna, nem pörköltet – válaszoltam halkan, de a hangom remegett. Tudtam, hogy nem a vacsoráról van szó. Az egész napom egy rohanás volt: reggel a gyerekeket vittem iskolába, utána dolgoztam a könyvelőirodában, majd bevásároltam, főztem, mostam. Gábor pedig, mint mindig, csak este ért haza, fáradtan és ingerülten.

– Mindig csak panaszkodsz! – vágott vissza. – Nem lehetne egyszerűen örülni annak, ami van?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hányszor hallottam már ezt tőle? Hányszor nyeltem le a saját érzéseimet csak azért, hogy béke legyen? A gyerekek – Zsófi és Marci – csendben ültek az asztalnál, egyikük sem mert megszólalni. Azt hiszem, ők is érezték, hogy most valami végleg megváltozik.

– Gábor, én tényleg próbálkozom… – kezdtem újra, de félbeszakított.

– Próbálkozol? Miben? Hogy minden nap újabb kifogást találj? Hogy sose legyél elégedett?

A könnyeim már ott égtek a szememben. Nem akartam sírni. Nem akartam gyenge lenni. De annyi mindent elfojtottam már magamban: azt, hogy mennyire hiányzik az igazi beszélgetés kettőnk között; hogy mennyire fáradt vagyok attól, hogy mindig csak adok és adok; hogy néha úgy érzem, eltűntem ebben a házasságban.

A vacsora csendben telt. Zsófi a tányérját piszkálta, Marci a telefonját nézte titokban az asztal alatt. Gábor felállt, és szó nélkül bement a nappaliba. Én ott maradtam a konyhában, egyedül a gondolataimmal és a kihűlt pörkölttel.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Gábor halkan hortyogott mellettem. Vajon ő is érzi ezt az űrt közöttünk? Vagy csak én vagyok ilyen érzékeny? Eszembe jutott anyám szava: „Egy jó feleség mindent kibír.” De vajon tényleg ezt jelenti a jó feleség? Hogy feladom önmagam?

Másnap reggel korán keltem. A gyerekek csendben készülődtek. Zsófi odajött hozzám:

– Anya, minden rendben lesz?

A szívem összeszorult. Mit mondhatnék neki? Hogy anya néha már nem tudja, ki is ő valójában?

– Persze, kicsim – hazudtam mosolyogva –, minden rendben lesz.

A munkahelyemen is csak gépiesen végeztem a feladataimat. Kati kolléganőm észrevette:

– Valami baj van otthon?

Először tagadni akartam, de aztán kibukott belőlem:

– Néha úgy érzem, mintha nem is élnék igazán. Csak létezem…

Kati bólintott.

– Sokan vagyunk így. De muszáj néha magadra is gondolni.

Hazafelé menet megálltam a pékségnél. Vettem egy friss kenyeret – azt az igazi magyar parasztkenyeret, amit gyerekkoromban annyira szerettem. Hazavittem, és amikor beléptem az ajtón, újra megcsapott az illata. Eszembe jutottak a régi vasárnap reggelek otthon: anyám mosolya, apám viccei… Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Este Gábor később jött haza. Nem szólt semmit, csak leült az asztalhoz. Én elé tettem egy szelet kenyeret és egy tányér levest.

– Ma ezt főztem – mondtam halkan.

Rám nézett. A szemében fáradtság volt és valami más… talán megbánás?

– Köszönöm – mondta végül.

Csendben ettünk. A gyerekek már aludtak. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Sajnálom a tegnap estét.

Nem válaszoltam azonnal. Csak ültem ott, és figyeltem az arcát. Vajon tényleg érti, min megyek keresztül? Vagy csak fél attól, hogy elveszíthet?

– Gábor… én nem akarok így élni tovább – mondtam végül. – Nem akarok minden nap harcolni azért, hogy láss engem is ebben a házasságban.

Sokáig hallgatott.

– Mit szeretnél? – kérdezte halkan.

Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy tényleg megkérdezte.

– Szeretném visszakapni önmagamat – suttogtam.

Aznap este először éreztem úgy, hogy talán van remény. Talán lehet még beszélgetni. Talán lehet még változtatni.

De vajon elég lesz ez? Elég lesz kimondani végre mindazt, amit eddig elfojtottam? Vagy már túl késő? Ti mit tennétek a helyemben?