A fiam új felesége: Láthatatlan hatás, széthulló család

– Marci, megkaptad a pénzt, amit múlt héten adtam apádnak? – kérdeztem halkan, miközben a játszótéren ültem az unokámmal. A homokozóban játszott, de a kérdésemre megállt, és rám nézett.

– Milyen pénzt, nagyi? – kérdezte ártatlanul.

A szívem összeszorult. A múlt héten adtam át Zolinak, a fiamnak, húszezer forintot, hogy vegyen belőle új cipőt Marcinak. Zoli csak bólintott, sietett, mondta, hogy majd elintézi. Most viszont Marci semmit sem tudott róla. Hirtelen minden gyanúm Rékára terelődött – Zoli új feleségére.

Réka két éve jelent meg az életünkben. Zoli első házassága után sokáig egyedül volt, de amikor Rékát bemutatta, próbáltam nyitott lenni. Kedves volt, udvarias, de mindig volt benne valami távolságtartás. Azóta mintha minden megváltozott volna. Zoli ritkábban hívott fel, Marci egyre kevesebbet jött hozzám hétvégére. Réka mindig talált valami kifogást: tanulni kell, program van, vagy épp beteg.

Aznap este nem bírtam tovább magamban tartani. Felhívtam Zolit.

– Szia, anya! – szólt bele a telefonba fáradt hangon.

– Szia, Zoli. Csak azt szeretném tudni… Marci megkapta a pénzt? – kérdeztem óvatosan.

Pár másodperc csend következett.

– Ööö… igen, persze – mondta végül bizonytalanul.

– Biztos vagy benne? Mert Marci azt mondta, nem tud róla.

Hallottam, ahogy valaki suttog mellette. Biztos voltam benne, hogy Réka az. Zoli hangja elhalkult.

– Anya, most nem alkalmas… majd visszahívlak – mondta gyorsan, és letette.

A könnyeim kicsordultak. Nem értettem, mi történik. Réka tényleg ennyire befolyásolja a fiamat? Miért titkolóznak előttem? Miért nem lehetünk őszinték egymással?

Másnap reggel Marci iskolába indult. Megállítottam az ajtóban.

– Marci, ha bármikor szükséged van valamire, szólj nekem is nyugodtan! – mondtam neki halkan.

– Jó, nagyi – mosolygott rám fáradtan.

Aznap délután váratlanul Réka hívott fel.

– Jó napot kívánok! – kezdte hivatalos hangon. – Szeretném megkérni, hogy a jövőben minden pénzügyi dolgot Zolival beszéljen meg, ne Marcival.

Megdöbbentem.

– Réka, én csak segíteni szeretnék. Nem akarok bajt…

– Értem – vágott közbe hidegen –, de mostantól így lenne jobb mindenkinek.

Letette. Ott álltam a konyhában a telefon fölött görnyedve, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban.

A következő hetekben egyre kevesebbet láttam Marcit. Réka mindig közbeszólt: „Most nem alkalmas”, „Sok a tanulnivaló”, „Elutazunk hétvégén”. Zoli is egyre távolabb került tőlem. Egy este váratlanul becsöngettek hozzám. Marci állt az ajtóban könnyes szemmel.

– Nagyi… elköltözünk – suttogta.

– Hova? – kérdeztem rémülten.

– Réka vidéken kapott munkát. Azt mondta, ott jobb lesz mindenkinek…

A szívem összetört. Tudtam, hogy ez nem csak egy költözés. Ez egy újabb fal köztem és a fiam között. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel felhívtam Zolit.

– Anya… ne haragudj… Réka tényleg csak jót akar…

– És te? Te mit akarsz? – kérdeztem sírva.

Csend volt a vonalban.

– Nem tudom… – suttogta végül Zoli.

Azóta hónapok teltek el. Néha kapok egy-egy fényképet Marciról Messengeren. Réka mindig ott van mellette mosolyogva. Zoli arca egyre fáradtabb minden képen. Én pedig minden este azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért engedtem, hogy valaki így eltávolítson minket egymástól?

Talán túl sokat akartam segíteni. Talán túl kevés voltam ahhoz, hogy megvédjem a családomat a széthullástól. De vajon lehet-e még hidat építeni oda, ahol már csak romok vannak?

„Ti mit tennétek a helyemben? Harcoltok tovább a családotokért vagy elengeditek őket?”