A Fiam Fájdalmas Hallgatása – Egy Magyar Anya Vallomása

– Miért nem mondasz semmit, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonban hallottam, ahogy Zsófi, a menyem, egyre hangosabban lélegzik. Az asztalon előtte ott feküdt a fénykép, amin még kisfiúként mosolyog rám Gábor, én pedig ölelem, mintha soha nem engedném el. Most mégis úgy érzem, mintha már évek óta nem tartozna hozzám.

– Mert anyuka mindig mindent jobban tud, ugye? – csattant fel Zsófi. – Nem elég, hogy mindenbe beleszól, de még azt is eléri, hogy Gábor ne merjen nekem ellentmondani! Tudja, mit? Elég volt ebből! – Aztán csend lett. Csak Gábor halk sóhaját hallottam.

– Gábor, kérlek… – suttogtam. – Mondd el, mit érzel! Mondd el, ha valamit rosszul csináltam!

De ő csak hallgatott. Mindig is ilyen volt: csendes, visszahúzódó fiú. Gyerekkorában is inkább magába zárkózott, ha bántotta valami. Én pedig mindig próbáltam kitalálni, mire van szüksége. Talán túlságosan is…

A vonal végén Zsófi újra megszólalt, most már fáradtan:

– Nem akarom, hogy tönkretegye a házasságunkat. Ha szereti a fiát, hagyja őt élni a saját életét.

Aztán letette. A síri csendben csak a szívem dobogását hallottam. Hatvanéves vagyok. Egyedül élek Óbudán egy kétszobás lakásban. Az ablakból látom a játszóteret, ahol Gábor gyerekként annyit futkározott. Mostanában már csak idegen gyerekek hangját hallom felőle.

Aznap este órákig ültem a sötétben. A gondolataim vissza-visszatértek ahhoz a naphoz, amikor Gábor először mutatta be Zsófit. Szép lány volt, okos és határozott. De már akkor éreztem valami távolságot köztünk. Próbáltam kedves lenni hozzá, sütöttem neki almás pitét, amit Gábor annyira szeretett. De Zsófi sosem kérte ki a receptet, sosem ült le mellém beszélgetni igazán.

Az évek során egyre ritkábban jöttek át. Először csak havonta egyszer, aztán már csak ünnepekkor. Gábor mindig azt mondta: „Sok a munka”, „Elfoglaltak vagyunk”. De én tudtam, hogy valami megváltozott.

Egyik karácsonykor Zsófi félrehívott a konyhába:

– Kati néni, kérem, ne hívogassa Gábort minden nap! Felnőtt ember már.

Megsemmisülve álltam ott a mosogató mellett. Csak bólintani tudtam. De hogyan ne hívjam? Ő az egyetlen gyermekem! Az apja már tíz éve meghalt egy szívinfarktusban. Azóta csak mi ketten maradtunk egymásnak.

A barátnőim szerint túl ragaszkodó vagyok. „Engedd el egy kicsit!” – mondják. De hogyan engedjem el azt, akit egész életemben féltettem? Amikor Gábor beteg volt kisgyerekként, napokig virrasztottam mellette. Amikor először szerelmes lett és összetörték a szívét, én vigasztaltam.

Most pedig itt ülök egy üres lakásban, és azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg én tettem tönkre mindent?

Másnap reggel csörög a telefonom. Reménykedve nézek rá: talán Gábor az! De csak Marika hív a szomszédból.

– Kati, minden rendben? Olyan csend van nálad mostanában.

– Minden rendben – hazudom.

De Marika átlát rajtam.

– Tudod… az én lányom is messzire költözött. Néha hónapokig nem hallok felőle. De hát ilyenek ezek a mai fiatalok…

Elgondolkodom ezen. Tényleg ilyenek lennének? Vagy csak én nem tudok alkalmazkodni?

Pár nap múlva Gábor mégis felhív.

– Anya… beszélhetnénk?

A hangja bizonytalan.

– Persze, gyere át bármikor!

Este megjelenik az ajtóban. Fáradtnak tűnik, karikásak a szemei.

– Sajnálom… hogy nem szóltam bele tegnap – mondja halkan.

– Nem baj… csak mondd el őszintén: tényleg úgy érzed, hogy beleszólok az életetekbe?

Gábor sokáig hallgat.

– Néha… néha úgy érzem, hogy nem tudok megfelelni neked és Zsófinak egyszerre. Mindkettőtöket szeretlek… de mintha két világ között lennék.

A könnyeim kicsordulnak.

– Én csak azt akartam, hogy boldog legyél…

– Tudom, anya… De most már nekem kell eldöntenem, hogyan leszek az.

Aznap este sokáig beszélgetünk. Próbálom megérteni őt – és magamat is. Rájövök: talán tényleg túl sokat vártam tőle. Talán tényleg hagynom kellene élni…

De amikor elmegy, újra rám tör az üresség érzése. Vajon lehet-e jól szeretni? Hol van az a határ, ahol egy anya gondoskodása már teher lesz?

Most itt ülök újra az ablakban és nézem az idegen gyerekeket játszani. Vajon lesz-e még valaha olyan napom, amikor nem érzem magam bűnösnek azért, mert szerettem? Ti mit gondoltok: lehet-e túl sokat szeretni valakit?