A fiam eladta az otthonunkat a hátunk mögött – most egy erdei viskóban próbálunk túlélni

– Hogy tehetted ezt velünk, Gergő? – A hangom remegett, ahogy a nappali sarkában álltam, a kezem ökölbe szorult. A fiam, akit húsz évig óvtam, most ott ült a kanapén, és nem nézett rám. Az ablakon túl a tavaszi eső kopogott, mintha csak a könnyeimet akarta volna utánozni.

– Anya, nem érted… – kezdte halkan, de az apja közbevágott.

– Nem értjük? Hát magyarázd el! – László hangja szokatlanul kemény volt. Az én Lászlóm, aki mindig békét keresett, most haraggal nézett a fiára.

Gergő csak lesütötte a szemét. – Szükségem volt a pénzre. A vállalkozásom… bajba került. Nem akartam, hogy tudjátok. Csak ideiglenesen adtam ki a házat. Gondoltam, mire visszajöttök a Balatonról, minden rendben lesz.

A szívem összeszorult. Hónapok óta terveztük azt a rövid balatoni pihenést. Megérdemeltük volna. De most, hogy hazajöttünk, idegenek laktak az otthonunkban. A mi ágyunkban aludtak, a mi bögréinkből itták a reggeli kávét.

Aznap este már nem szóltunk egymáshoz. László csak ült a konyhában, bámulta az asztalt. Én pedig összepakoltam néhány ruhát és elindultam az erdőbe vezető úton. Volt ott egy régi viskó, apámé volt valaha. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ott kell majd menedéket keresnem.

A viskóban hideg volt és dohos szag terjengett. Az ablak résein besüvített a szél. László később csatlakozott hozzám, csendben leült mellém.

– Mit csináljunk most? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam vissza. – Talán csak várnunk kell… vagy újrakezdeni mindent.

Az első éjszaka alig aludtam. Minden neszre felriadtam: egy bagoly huhogása, az eső kopogása a tetőn, László halk sóhaja. Reggelre úgy éreztem magam, mintha éveket öregedtem volna egyetlen éjszaka alatt.

A következő napokban próbáltuk berendezni az új életünket. László fát vágott, én vizet hordtam a közeli patakból. A bolt messze volt, csak hetente egyszer mentünk le a faluba kenyérért és némi konzervekért. A telefon térerője gyenge volt, Gergő hívásait nem fogadtam.

Egyik este László megkérdezte:

– Szerinted visszajön még hozzánk?

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt tudom, hogy most nem tudok megbocsátani neki.

Az idő telt. Az erdő lassan zöldbe borult, a madarak éneke betöltötte a reggeleket. Néha úgy éreztem, mintha egy másik életbe csöppentem volna: ahol nincs múlt és nincs jövő, csak a jelen nehézségei.

Egy nap Gergő mégis megjelent. Kopogott az ajtón, kezében egy zacskóval.

– Hoztam nektek pár dolgot – mondta bátortalanul.

László nem szólt semmit, csak hátat fordított neki. Én is nehezen találtam szavakat.

– Miért nem mondtad el? Miért nem kértél segítséget? – kérdeztem végül.

Gergő szeme könnyes lett. – Mindig azt akartam, hogy büszkék legyetek rám. Hogy lássátok: meg tudom oldani egyedül is… De elrontottam mindent.

Sokáig álltunk ott némán. Végül megszólaltam:

– Az otthon nem csak egy ház, Gergő. Hanem az emberek, akik benne élnek…

Aznap este először ültünk le hárman együtt vacsorázni a viskóban. A leves íze sós volt – talán a könnyeimtől.

Azóta sem lett minden rendben. Az otthonunkat még hónapokig nem kaptuk vissza; Gergő vállalkozása csődbe ment. De valami mégis változott: megtanultuk kimondani azt is, ami fáj.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: hol rontottuk el? Lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már cserbenhagyott? Vajon más családok is átélték már ezt? Várom a válaszokat…