A fiam csendje: Egy anya harca a távolsággal szemben

– Marci, kérlek, csak hallgass meg! – kiáltottam utána, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hangom visszhangzott a lakásban, de csak a csend válaszolt. Azóta is ez a csend kísért minden nap, minden percben.

Az egész életemet a fiamnak szenteltem. Egyedül neveltem fel, miután az apja, Gábor, elhagyott minket, amikor Marci még csak hétéves volt. Akkor azt hittem, ha mindent megteszek érte, ha minden álmát valóra váltom, akkor boldog lesz – és én is az leszek. De most, huszonhárom évvel később, egy idegen lakik velem egy fedél alatt. Egy fiú, aki már nem enged be az életébe.

A napok egyformán telnek: reggelente főzök neki kávét, ahogy mindig is szerettem volna, hogy érezze, számíthat rám. De a bögrét érintetlenül találom délutánig az asztalon. Néha hallom, ahogy telefonál – halk nevetés, idegen nevek: Zsófi, Andris… Barátai vannak, akikkel megosztja az életét, de velem már nem beszél.

Egyik este, amikor hazaért, megpróbáltam szóba elegyedni vele.
– Marci, mi lenne, ha hétvégén elmennénk együtt a piacra? Régen szeretted nézni a kofákat.
– Anya, hagyj már! Felnőtt vagyok. Nem kell mindenbe beleszólnod – vágta rá fáradtan.
A szívem összeszorult. Próbáltam nem sírni előtte. Csak bólintottam, és visszamentem a konyhába.

Azóta minden próbálkozásom falakba ütközik. A közös ebédek elmaradtak. Már nem kérdezi meg, hogy vagyok. Néha azt érzem, mintha csak egy bútordarab lennék számára ebben a lakásban.

A testvérem, Ági gyakran mondja:
– Engedd el egy kicsit! Hagyd élni! Majd visszatalál hozzád.
De hogyan engedhetném el? Ő az egyetlen fiam! Az életem értelme.

Egyik vasárnap délután Marci barátnője is átjött. Zsófi kedves lány volt, de láttam rajta is a feszültséget.
– Szeretnétek vacsorázni? – kérdeztem tőlük.
– Köszönjük, de már ettünk – felelte Zsófi udvariasan.
Marci rám sem nézett. A szobájába vonultak. Hallottam a nevetésüket. Olyan volt, mintha kizártak volna a saját otthonomból.

Az éjszakák a legnehezebbek. Ilyenkor előveszem a régi fényképeket: Marci kisgyerekként a Városligetben, ahogy kacagva fut felém; az első napja az iskolában; az utolsó közös nyaralásunk Balatonon. Hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Túl kevés voltam? Vagy csak nem tudtam elengedni időben?

Egy nap Marci későn jött haza. Megvártam a nappaliban.
– Beszélhetnénk végre? – kérdeztem halkan.
– Anya, fáradt vagyok. Nem akarok most erről beszélni.
– De mi történt? Miért nem beszélsz velem? Mit tettem?
– Semmit! Egyszerűen csak… felnőttem! Nem akarok minden lépésemet megosztani veled!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam visszatartani őket, de nem ment.
– Sajnálom – suttogtam.
Marci csak vállat vont és bement a szobájába.

Másnap reggel egy cetlit találtam az asztalon: „Ne várj vacsorára.” Ennyi. Semmi több.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Ildikó aggódva nézett rám:
– Minden rendben otthon?
– Persze – hazudtam mosolyogva.
De belül üres voltam.

Az ünnepek közeledtek. Karácsony előtt két nappal Marci bejelentette:
– Zsófival együtt töltjük az ünnepeket az ő családjánál.
– És én? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Majd máskor találkozunk – felelte közömbösen.

Aznap este egyedül díszítettem fel a fát. A lakás csendje szinte fájt. A telefon néma maradt. Csak ültem a kanapén és néztem a villogó fényeket.

A szomszédasszonyom, Erzsi néni átjött egy kis bejglivel.
– Ne keseredjen el, drága! A fiúk ilyenek… Majd visszajön!
De én már nem hittem benne.

Az újév első napján Marci összepakolt pár ruhát és elment Zsófihoz. Nem mondta meg, mikor jön vissza. Azóta csak üzeneteket kapok tőle: „Jól vagyok.” „Ne aggódj.” Semmi több.

Most itt ülök ebben az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire rossz anya voltam? Vagy egyszerűen csak eljött az idő, hogy elengedjem őt? De hogyan lehet túlélni azt a csendet, amit az jelent, hogy már nincs rám szüksége?

Talán egyszer majd visszanéz erre az időszakra és megérti: minden szavam mögött csak szeretet volt. De addig is marad ez a fájdalmas csend és a remény, hogy egyszer újra beszélgetünk majd – úgy igazán.

„Mondd meg nekem: ti is éreztétek már úgy, hogy elveszítitek azt, akit a legjobban szerettek? Hogyan lehet ezt túlélni?”