A férjem utolsó akarata összetörte a szívemet – mindenét egy ismeretlen nőre hagyta
– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem – suttogtam magam elé, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A közjegyző irodájában ültem, mellettem a sógornőm, Ágnes, aki szintén döbbenten nézett rám. A férjem, Gábor, alig két hete halt meg hirtelen szívinfarktusban. Azóta minden nap egyetlen kérdés körül forgott az életem: hogyan tovább nélküle? De arra, ami most történt, semmi sem készíthetett fel.
A közjegyző hangja visszhangzott a fejemben: „A teljes vagyonát, beleértve a lakást, megtakarításokat és az autót, egy bizonyos Szabó Katalin részére hagyja.” Katalin? Ki ez a nő? Soha nem hallottam róla. Gábor sosem említette. Az egész testem zsibbadt lett, mintha valaki kiütötte volna alólam a talajt.
Ágnes hozzám hajolt: – Judit, biztosan valami tévedés. Gábor szeretett téged! – De a papír nem hazudik. Ott állt feketén-fehéren: mindenemet elvettek tőlem egyetlen tollvonással.
Aznap este egyedül ültem a sötét lakásban. Minden tárgy, minden fénykép Gáborról szólt. A kanapé, ahol esténként összebújtunk. A konyhaasztal, ahol reggelente kávéztunk. Most mindez idegennek tűnt. Vajon végig csak színjáték volt az egész? Minden ölelés, minden közös nevetés?
Másnap reggel felhívtam Gábor legjobb barátját, Tamást. – Tamás, te tudsz valamit erről a Katalinról? – kérdeztem kétségbeesetten.
Hosszú csend következett. – Judit… én nem akartam beleavatkozni… de néha láttam Gábort egy nővel találkozni a városban. Azt hittem, csak régi barátok…
A szívem összeszorult. Hát tényleg volt valaki más? Vagy csak félreértés az egész? Elhatároztam, hogy utánajárok.
A következő napokban mindent megtettem, hogy kiderítsem, ki ez a Katalin. Felhívtam a közjegyzőt, kértem információt, de csak annyit mondhatott: „Szabó Katalin budapesti lakos.” Elmentem Gábor munkahelyére is. A kollégái zavartan néztek rám.
– Judit, mi mindig azt hittük, ti vagytok az álompár – mondta az egyikük, Zsuzsa. – De mostanában Gábor sokat volt ideges…
Egy este aztán csöngettek. Egy középkorú nő állt az ajtóban. Magas volt, elegáns, szomorú szemekkel.
– Szabó Katalin vagyok – mondta halkan. – Beszélhetnénk?
Leültünk a nappaliban. Ő törte meg a csendet:
– Nem akarom elvenni tőled az emlékeidet. De Gábor és én… régóta ismertük egymást. Még azelőtt találkoztunk, hogy ti összeházasodtatok volna. Sosem volt köztünk szerelem… inkább testvéri szeretet. Segítettem neki sokszor anyagilag is, amikor nehéz helyzetben voltatok.
– Akkor miért hagyta rád mindenét? – kérdeztem sírva.
– Mert azt akarta, hogy biztosan gondoskodjak rólad is. Tudta, hogy ha minden hozzám kerül, én nem hagylak magadra.
Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e neki. De Katalin elővett egy levelet.
– Ezt neked írta.
A kezem remegett, ahogy kibontottam a borítékot:
„Drága Judit! Ha ezt olvasod, már nem vagyok veled. Tudom, hogy haragudni fogsz rám ezért az egészért. De Katalin az egyetlen ember, akiben mindig megbíztam. Ő segített nekünk akkor is, amikor te nem tudtad. Nem akartam terhet rakni rád. Bízom benne, hogy megérted: mindent érted tettem.”
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Egyszerre éreztem dühöt és megkönnyebbülést. Vajon tényleg szeretett engem? Vagy csak félt attól, hogy egyedül maradok?
Azóta is minden nap ezen gondolkodom. Katalin valóban segített: eladta a lakást és fele-fele arányban osztotta meg velem a pénzt. De a bizalom már sosem lesz ugyanaz.
Most itt ülök egy új albérletben Budán, és nézem a várost az ablakból. Vajon hányan élnek még titkokkal egymás mellett? Hány házasságban van kimondatlan fájdalom és félelem?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy örökre elveszett minden?