„A férjem telefonján találtam egy másik nő üzeneteit” – Egy magyar asszony vallomása a hűtlenségről és önmagáról

– Erzsi, miért nem szólsz semmit? – kérdezte a férjem, Laci, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kávéscsésze felett. A reggeli napfény sápadtan szűrődött be a függönyön, de én csak bámultam magam elé, mintha a mintás abroszban keresném a választ arra, hogyan fordulhatott ekkorát az életem.

Előző este történt. Laci fürdött, én pedig rendet raktam a nappaliban. A telefonja rezgett az asztalon. Nem szoktam kutakodni, de most valami furcsa érzés fogott el. Megnéztem. Egy női név: Ágnes. „Hiányzol. Alig várom, hogy újra lássalak.” A szívem kihagyott egy ütemet. Harmincöt év házasság után, két felnőtt gyerekkel, unokákkal – most kellene boldognak lennem. Ehelyett úgy éreztem magam, mint akit elárultak.

Nem szóltam semmit. Egész éjjel forgolódtam. Laci horkolt mellettem, mintha minden rendben lenne. Én pedig csak néztem a plafont, és próbáltam visszaemlékezni: mikor kezdődött ez az egész? Mikor lettünk egymás számára láthatatlanok?

Másnap reggel Laci ugyanúgy viselkedett, mint mindig. Megkérdezte, mit főzök ebédre, elmesélte, hogy a szomszéd Pista bácsi új autót vett. Én csak bólogattam. A gondolataim azonban máshol jártak: vajon hány üzenetet váltottak már? Találkoztak is? És én tényleg nem vettem észre semmit?

Délután átjött a lányom, Zsuzsa. Azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Anya, mi baj van? Olyan sápadt vagy.
– Semmi, kicsim – hazudtam. – Csak fáradt vagyok.
De Zsuzsa nem hagyta annyiban.
– Ugye apa nem csinált semmi butaságot?
A kérdés úgy vágott belém, mint a kés. Honnan tudja? Vagy csak megérzi?

Este Laci később jött haza. Azt mondta, elhúzódott a munka a műhelyben. Nem nézett a szemembe. Én pedig csak ültem a fotelben, és hallgattam a csendet közöttünk.

Egy hétig tartott ez az állapot. Nem szóltam semmit, de minden mozdulatát figyeltem. Minden rezdülésében kerestem a jeleket: hazudik? Szeret még egyáltalán? Vagy már csak megszokásból vagyunk együtt?

Aztán egyik este Laci fürdés közben elfelejtette magával vinni a telefonját. Megint jött egy üzenet Ágnestől: „Holnap találkozunk?” A kezem remegett, ahogy visszatettem a készüléket az asztalra.

Másnap reggel úgy döntöttem, nem bírom tovább. Amikor Laci leült reggelizni, ránéztem:
– Ki az az Ágnes?
Laci arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, elájul.
– Erzsi… én… ez nem az, aminek látszik.
– Akkor minek látszik? – kérdeztem halkan.
– Csak beszélgetünk… ő egy régi ismerős…
– És hiányzol neki? És találkozni akar veled?
Laci nem válaszolt. Csak ült ott némán, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valamin.

Aznap egész nap sírtam. Nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban: az árulás vagy az, hogy mennyire magányosnak éreztem magam mellette az utóbbi években. Talán mindketten hibásak vagyunk ezért.

Este Zsuzsa felhívott.
– Anya, gyere át hozzánk pár napra! Kicsit kikapcsolódsz.
Elmentem hozzájuk. Az unokáim öleltek meg először igazán hetek óta. Ott ültem Zsuzsa konyhájában, néztem őket játszani, és azon gondolkodtam: vajon hol rontottuk el Lacival? Miért nem beszéltünk soha igazán egymással?

Három nap múlva Laci felhívott.
– Erzsi, hazajössz?
– Nem tudom – mondtam őszintén.
– Sajnálom… tényleg csak beszélgetünk Ágnessel. Egyedül éreztem magam… Te is mindig csak a gyerekekkel meg az unokákkal foglalkozol…
A hangja megtört volt. Akkor értettem meg: nem csak én vagyok magányos ebben a házasságban.

Hazamentem. Leültünk egymással szemben a nappaliban.
– Laci – kezdtem –, ha folytatod ezt az egészet Ágnessel, én elmegyek.
– Nem akarom elveszíteni azt, ami köztünk van – mondta halkan.
– Akkor próbáljuk meg újra… De csak akkor, ha őszinték leszünk egymáshoz.

Nem volt könnyű. Hónapokig tartott, mire újra bízni tudtam benne – és magamban is. Elmentünk együtt kirándulni Dobogókőre, ahol fiatalon annyit sétáltunk kézen fogva. Próbáltuk újra megtalálni egymást.

Néha még mindig eszembe jut Ágnes neve, és összeszorul a gyomrom. De már nem félek annyira. Tudom: ha nem beszélünk egymással őszintén, újra elveszíthetjük egymást.

Most itt ülök a kertben, hallgatom a madarakat és azon gondolkodom: vajon hány házasságban történik ugyanez csendben? Hányan hallgatnak inkább, mint hogy szembenézzenek az igazsággal?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van olyan pont, amikor már nincs visszaút?