A férjem születésnapja: Amikor a család határokat lép át, és én végre nemet mondok

– Már megint? – suttogtam magam elé, miközben a harmadik tepsi pogácsát húztam ki a sütőből. A konyhaablakon át láttam, ahogy az anyósom, Ilona néni, már a kapuban áll, karján egy szatyorral, amiben biztosan csak üres dobozok vannak, hogy majd elvihesse benne a maradékot. A férjem, Gábor, épp a nappaliban próbálta elrejteni a feszültségét, de tudtam, hogy ő sem örül ennek az egésznek. Minden évben ugyanaz: a születésnapja ürügyén az egész család bejelentés nélkül megjelenik, én pedig napokig főzök, mosogatok, és közben egyetlen köszönömöt sem kapok.

– Szia, drágám! – lépett be Ilona néni, és máris a konyhába sietett. – Ugye nem baj, hogy hoztam még két embert? A Zsuzsiék is jönnek, tudod, milyen régen láttuk őket!

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam, és próbáltam nem sírni. A gyomrom görcsben volt. Megint mindenki azt várja tőlem, hogy mosolyogjak, kiszolgáljak mindenkit, miközben ők leülnek a nappaliba, hangosan nevetnek, és csak akkor keresnek meg, ha elfogyott valami.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy Gábor sosem állt ki mellettem. Mindig azt mondta: „Tudod, milyen a családom. Ne vedd a szívedre.” De én minden évben egyre jobban magamra vettem. Egyre jobban éreztem magam láthatatlannak.

Tavaly már annyira elfáradtam, hogy amikor este mindenki elment, leültem a konyhapadlóra és sírtam. A kezem remegett a fáradtságtól. Akkor eldöntöttem: idén más lesz.

A születésnap előtti héten szóltam Gábornak:
– Idén nem főzök senkinek. Ha jönnek is, rendelek pizzát vagy valamit.
– Ugyan már, ne csinálj ebből ügyet! – legyintett. – Úgyis csak egyszer van egy évben.
– Nekem viszont minden évben ugyanaz a rémálom – mondtam halkan.

Aztán eljött a nap. Délelőtt még mindig vacilláltam: tényleg meg merem lépni? De amikor Ilona néni már az ajtóban állt Zsuzsiékkal és még két unokatestvérrel, akik sosem hoznak semmit – se süteményt, se ajándékot –, csak magukat és az elvárásaikat, eldőlt bennem valami.

– Sziasztok! – mondtam határozottan. – Mostantól mindenki úgy érzi magát otthon nálunk, ha segít is! Aki éhes, rendelhet pizzát vagy főzhet magának valamit. Én idén pihenek.

Csend lett. Ilona néni döbbenten nézett rám:
– Hát ez meg hogy gondolod? Az asszony dolga kiszolgálni a családot!

– Az asszony is ember – feleltem. – Én is szeretnék ünnepelni. Nem akarok többé láthatatlan lenni.

Gábor zavartan nézett rám. Láttam rajta: nem tudja eldönteni, kinek adjon igazat. Végül csak ennyit mondott:
– Anyu, most tényleg hagyjuk ezt. Timi egész évben dolgozik értünk.

Ilona néni sértődötten leült a kanapéra. Zsuzsiék összenéztek.
– Akkor én rendelek pizzát – mondta végül Zsuzsi.

Aznap este először ültem le úgy Gábor mellé a nappaliban, hogy nem voltam halálosan fáradt. Hallgattam a beszélgetést, néha nevettem is velük. Nem volt tökéletes: Ilona néni egész este duzzogott, és többször is odaszúrt egy-egy megjegyzést („Régen bezzeg más volt…”), de én nem engedtem magam visszahúzni.

Másnap reggel Gábor odabújt hozzám.
– Köszönöm – suttogta. – Igazad volt.

Azóta sok minden változott. Nem lettünk hirtelen tökéletes család: Ilona néni még mindig nehezen viseli az új rendet, de már nem jönnek hívatlanul annyian. És én is megtanultam nemet mondani.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon önző vagyok? Vagy csak most először vagyok igazán önmagam?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrnünk mások elvárásait csak azért, mert „így szokás”? Várom a gondolataitokat.