A férjem számlát küldött a közös életünkről: Egy magyar család története szerelemről, pénzről és árulásról

– Ez most valami vicc? – kérdeztem, miközben remegő kézzel tartottam a papírt. A nappali sarkában álltam, a gyerekek már aludtak, csak a hűtő monoton zúgása töltötte be a csendet. Gábor ott ült az asztalnál, szinte mozdulatlanul, mintha csak egy árnyék lenne a régi önmagából.

– Nem vicc, Anna – mondta halkan, de határozottan. – Itt az ideje, hogy tisztázzuk, ki mit tett bele ebbe a házasságba.

A papíron tételesen fel volt sorolva minden: a közös nyaralások költségei, a gyerekek ruhái, a lakásfelújítás, sőt még az is, amikor beteg voltam és ő főzött rám. Minden forint, minden perc. Összesen 7 430 000 forint. A végén ott állt: „Fizetendő: Anna részéről.”

Nem tudtam megszólalni. Az elmúlt húsz év képei villantak fel előttem: az első csókunk a Margitszigeten, az esküvőnk a régi templomban, amikor sírva nevettünk a tortánál, az éjszakák, amikor együtt virrasztottunk a lázas gyerek mellett. Hogy lehet ezeket pénzben mérni?

– Gábor, mi történt veled? – suttogtam.

– Veled történt valami – vágott vissza. – Mindig csak adok, adok, de soha nem kapok vissza semmit. Te csak élsz ebben a házban, mintha minden magától értetődő lenne.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hát tényleg így lát engem? Hogy csak élősködöm rajta? Az elmúlt években én voltam otthon a gyerekekkel, lemondtam a karrieremről, hogy ő dolgozhasson. Mindig azt mondta, ez közös döntés volt.

– És amikor én maradtam otthon a gyerekekkel? Amikor éjszakánként nem aludtam? Amikor lemondtam az állásomról? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Az nem számít pénznek – felelte ridegen. – Az nem látszik meg a bankszámlán.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Ekkor értettem meg igazán: Gábor már régóta nem lát engem társnak. Csak egy költség vagyok számára.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. A számla ott feküdt az éjjeliszekrényemen, mintha egy óriási fal választana el tőle. Másnap reggel Gábor korán ment dolgozni. A gyerekek semmit sem vettek észre, de én egész nap csak bámultam magam elé.

Délután átjött anyám. Meglátta az arcomon a nyomokat.

– Mi történt, kislányom?

Elmondtam neki mindent. Ő csak hallgatott, majd halkan azt mondta:

– Tudod, apáddal mi sosem számoltunk el egymással. Néha veszekedtünk pénzen, de mindig tudtuk: amit adunk egymásnak, azt nem lehet visszakérni.

Este Gábor későn jött haza. A gyerekek már aludtak. Leültem vele szemben.

– Ezt nem lehet így folytatni – mondtam határozottan. – Ha te tényleg úgy gondolod, hogy én csak tartozom neked, akkor nincs értelme együtt maradni.

Gábor először dühös lett.

– Mindig csak te vagy az áldozat! – kiabálta. – Soha nem érted meg, mennyit dolgozom ezért a családért!

– És te érted valaha is, mit jelent otthon lenni két kisgyerekkel? Mit jelent lemondani az álmaidról?

Csend lett. Aztán Gábor lehajtotta a fejét.

– Nem tudom… Talán tényleg elrontottam mindent.

Aznap éjjel külön szobában aludtunk. Napokig kerültük egymást. A gyerekek feszültek voltak, érzékelték a változást.

Egy héttel később Gábor elköltözött anyjához. A válás gondolata egyre valóságosabb lett. A barátnőim azt mondták: „Ne hagyd magad!” Anyám sírt.

A legnehezebb az volt, amikor a gyerekek megkérdezték:

– Anya, apa már nem szeret minket?

Összetörtem belül. Próbáltam erős maradni előttük.

Közben elmentem egy ügyvédhez is. Megdöbbentett, mennyire hideg és számító tud lenni egy ilyen helyzetben mindenki. Mindenki csak azt számolta: ki mennyit vihet el.

Egy este Gábor felhívott.

– Anna… Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Félek… Félek attól, hogy elveszítem mindazt, ami fontos volt nekem.

Sokáig hallgattam.

– Én is félek – mondtam végül. – De azt hiszem, már nem lehet mindent visszacsinálni.

A történetünk itt még nem ért véget. Talán egyszer megbocsátok neki – vagy magamnak –, de most újra kell építenem az önbecsülésem és az életem.

Vajon tényleg mindent pénzben kell mérni? Hol veszett el útközben a szeretetünk? Ti mit tennétek a helyemben?