A férjem pénztárcája, az én börtönöm: Egy asszony harca a szabadságért egy megfagyott házasságban

– Hol voltál ilyen sokáig, Anna? – Gábor hangja élesen hasít át a konyhán, miközben én remegő kézzel próbálom letenni a Sparos szatyrot az asztalra. A tej majdnem kiborul, ahogy visszacsúszik a pultra.

– Csak a boltban voltam, Gábor – suttogom, de már tudom, hogy mindegy mit mondok. A tekintete végigfut a számlán, amit automatikusan nyújtok felé. Mindig így van: minden forintot el kell számolnom. Ha valami hiányzik, vagy drágább lett, mint gondolta, jön a vádaskodás.

– Megint vettél valami felesleges dolgot? – kérdezi, miközben átnézi a blokkot. – Mi ez a csoki? A gyerekeknek? Vagy magadnak?

Nem válaszolok. A csoki Dórinak van, mert ma volt az iskolában egy nehéz napja. De ezt nem mondhatom el, mert Gábor szerint az édesség pénzkidobás. Csak állok ott, és érzem, ahogy a torkomban dobog a szívem.

Tizenöt éve vagyunk házasok. Az elején minden más volt. Gábor udvarolt nekem, virágot hozott, még a Balatonra is elvitt egy hétvégére. Akkor még azt hittem, hogy boldog leszek mellette. De ahogy megszületett Dóri, majd két évre rá Bence, minden megváltozott. Gábor egyre többet dolgozott, aztán egyre kevesebbet beszélgettünk. Végül már csak a pénzről szólt minden.

– Anna, nem értesz te semmihez – mondta egyszer, amikor megpróbáltam beszélni arról, hogy szeretnék visszamenni dolgozni. – Ki fogja akkor ellátni a gyerekeket? Ki főz? Ki takarít? – És aztán hozzátette: – Az én pénzemmel gazdálkodsz, ne felejtsd el.

Azóta minden hónap elején odaadja nekem a borítékot. Pontosan annyi van benne, amennyi szerinte elég élelmiszerre, rezsire és néha egy-egy új ruhára a gyerekeknek. Magamnak már évek óta nem vettem semmit. Ha valami tönkremegy rajtam, titokban varrom meg éjszaka.

A barátnőim régen mind eltűntek mellőlem. Zsuzsi egyszer megpróbált rábeszélni, hogy menjek el vele kávézni, de Gábor nem engedte. – Minek neked barátnők? – kérdezte gúnyosan. – Inkább itthon lennél a családoddal.

Mostanában már csak az ablakon át nézem az utcát. Néha elképzelem, hogy egyszer csak felkelek hajnalban, összepakolom a legfontosabb dolgainkat Dórival és Bencével, és elmegyek innen. De aztán mindig visszatart valami: mi lesz velünk? Hol laknánk? Hogy tartanám el őket? Nincs saját pénzem, nincs munkám tizenöt éve.

Egyik este Dóri odabújik hozzám az ágyban.
– Anya, miért sírsz?
Gyorsan letörlöm a könnyeimet.
– Nem sírok, kicsim. Csak fáradt vagyok.
De Dóri okos lány. Tudja ő jól, hogy valami nincs rendben.

Másnap reggel Gábor már korán elmegy dolgozni. Én leülök a konyhában egy csésze kávéval és előveszem a régi naplómat. Beleírom: „Ma is túléltem.” Aztán eszembe jut valami: régen szerettem rajzolni. Előveszem Bence színes ceruzáit és elkezdek firkálni egy papírra. Egy női arcot rajzolok – szomorú szemekkel.

Délután Zsuzsi váratlanul becsönget.
– Anna! Jól vagy?
Először zavarban vagyok, de aztán beengedem.
– Nem tudom már, mihez kezdjek – tör ki belőlem hirtelen. – Úgy érzem magam, mint egy rab.
Zsuzsi megfogja a kezem.
– Nem vagy egyedül. Segítek neked. Van egy ismerősöm az önkormányzatnál. Tud segíteni munkát találni.

Aznap este először érzem azt hosszú idő után, hogy talán van remény. De amikor Gábor hazaér és meglátja Zsuzsit nálunk, dühös lesz.
– Mit keres itt ez a nő? – kérdezi fojtott hangon.
– Csak beszélgettünk – mondom halkan.
– Nem akarom itt látni többet! – kiabálja.
Dóri és Bence ijedten bújnak hozzám.

Aznap éjjel alig alszom. A plafont bámulom és azon gondolkodom: meddig bírom még ezt? Másnap Zsuzsi titokban felhív telefonon.
– Anna, ha akarsz változtatni, most kell lépned! Segítek neked lakást találni is.

Napokig őrlődöm. A gyerekek miatt maradjak? Vagy végre lépjek ki ebből a börtönből?
Egyik este Gábor újra elveszi tőlem a pénztárcát.
– Nem bízom benned – mondja hidegen.
Akkor eldöntöm: elég volt.

Egy hajnalon összepakolom a legfontosabbakat: néhány ruha, Dóri kedvenc plüsse, Bence focilabdája és az én naplóm. A gyerekeket csendben felébresztem.
– Elmegyünk innen – suttogom nekik.
Nem kérdeznek semmit. Csak némán ölelnek át.

Zsuzsi már vár ránk az autóval az utca végén. Ahogy beszállunk és elindulunk az ismeretlenbe, egyszerre érzem magam szabadnak és halálra rémültnek.

Most itt ülök egy idegen albérletben két alvó gyerek mellett és azon gondolkodom: vajon jó döntést hoztam? Lesz-e erőm újrakezdeni mindent nulláról?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy valaki pénzzel tartson fogva? Várom a gondolataitokat…