A férjem mindent az anyjára tett fel – én pedig egyedül maradtam a bűntudattal: tényleg önző voltam?
– Már megint nincs sehol! – ordítottam, miközben berontottam a konyhába. – Gábor, mondtam neked, hogy zárd be az ajtót!
A férjem ott ült az asztalnál, fejét a tenyerébe temetve. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte fojtogatott. Az ablakon túl szürke eső csorgott le a panelház falán, és én éreztem, ahogy a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Ez már a harmadik alkalom volt ezen a héten, hogy az egész lakótelepen kerestük az anyósomat. Margit néni, Gábor édesanyja, hónapok óta egy másik világban élt – néha velünk volt, néha eltűnt valahol az emlékei közt.
– Sajnálom – suttogta Gábor. – Egyszerűen… nem tudom bezárni őt, mint valami állatot.
– De így nem lehet élni! – csattantam fel. – A gyerekek félnek! Tegnap Zsófi egész éjjel sírt, mert a nagymama ott állt az ágya mellett és valamit motyogott!
Gábor rám nézett, szemében harag és fájdalom keveredett. – Ő az anyám.
– Én meg a feleséged vagyok! – válaszoltam remegő hangon. – És vannak gyerekeink! Ők nem számítanak?
Tudtam, hogy ez már nem egy szokásos veszekedés. Hónapok óta gyűlt bennem a tehetetlenség és a félelem. Az orvosok egyértelműek voltak: Margit néni betegsége gyógyíthatatlan. Demencia hallucinációkkal, dühkitörésekkel, emlékezetkiesésekkel. Néha csendes volt és békés, máskor kiabált velünk, engem idegen nőnek nevezett, Gábort tolvajnak.
Emlékszem az első alkalomra, amikor megszökött otthonról. Hideg volt, egész nap havazott. Két órán át kerestem, végül a buszmegállóban találtam rá, mezítláb, hálóingben. Reszketett a hidegtől és úgy nézett rám, mintha idegen lennék.
– Ki maga? – kérdezte akkor halkan.
Lefagytam. Akkor éreztem magam először teljesen tehetetlennek.
Azóta minden megváltozott. Gábor egyre többet dolgozott, én pedig egyedül maradtam Margit nénivel és a gyerekekkel. Minden nap túlélésért folytatott harc lett: ajtók zárása, kulcsok elrejtése, magyarázatok Zsófinak és Marcinak, miért kiabál vagy sír a nagymama.
Végül kimondtam: elég.
– Gábor, otthont kell találnunk neki – mondtam egy este, amikor már aludtak a gyerekek.
Úgy nézett rám, mintha szörnyeteg lennék.
– El akarod tenni az anyámat egy öregotthonba?
– Nem akarom eltenni! Csak… szeretnék normális életet élni. Hogy ne féljenek a gyerekek hazajönni. Hogy velem legyél, ne csak vele.
Egy ideig hallgatott. Aztán felállt és szó nélkül kiment a szobából.
Másnap este későn jött haza. Egy sporttáska volt nála.
– Ha nem akarod itt látni anyámat, akkor én sem maradhatok – mondta halkan. – Esküdtünk egymásnak jóban-rosszban. Te feladod.
Döbbenten néztem rá.
– Gábor…
– Nem értesz meg. Nem tudod, mit jelent családnak lenni.
Ott hagyott engem két gyerekkel és egy bűntudattal, ami napokig nem hagyott aludni vagy enni. Csak egyszer hívott – hogy jó éjt kívánjon a gyerekeknek.
Margit néni állapota egyre rosszabb lett. Egyik nap a fürdőszobában találtam rá: a földön ült és altatót énekelt Marcinak – húsz évvel ezelőtti dallamot. Már nem tudtam tovább úgy tenni, mintha egyedül is menne.
Felhívtam Gábor húgát.
– Anikó, nem bírom tovább…
Egy órán belül itt volt. Amikor meglátta az anyját, sírva fakadt.
– Bocsáss meg… Azt hittem, túlzol.
Együtt vittük Margit nénit a kórházba kivizsgálásra. Az orvos határozott volt:
– Itt már szakellátásra van szükség. Ez nem jóindulat vagy szeretet kérdése. Ez biztonsági kérdés – neki is, maguknak is.
Gábor két hétig nem keresett. Aztán eljött a holmijaiért.
– Gyűlöllek ezért – mondta könnyek között. – De tudom, hogy igazad volt.
Nem tudom, valaha megbocsát-e nekem. A gyerekek minden nap kérdezik: hol van apa? Én pedig árulónak érzem magam – feleségként, anyaként és emberként is.
Tényleg önző voltam? Lehet valakit szeretni úgy is, hogy közben magunkat védjük? Ti mit tettetek volna a helyemben?