A férjem elhagyott egy másik nőért, majd 12 év csend után újra megjelent az ajtómban

– Miért most jössz vissza? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kezem a kilincsen fehéredett. Márk ott állt az ajtómban, ugyanazzal a félmosollyal, amivel tizenkét éve utoljára láttam. A szívem egyszerre dobbant hevesen és fájón, mintha minden régi seb egyszerre szakadt volna fel.

Azt hittem, soha többé nem látom. Amikor elment, nem hagyott maga után mást, csak egy rövid üzenetet a hűtőn: „Bocsáss meg, de nem tudom tovább csinálni.” Akkoriban Eszterrel volt viszonya – mindenki tudta a városban, csak én nem akartam elhinni. Anyám már hónapokkal korábban figyelmeztetett: „Kislányom, egy ilyen férfi nem való neked. Túl szabad, túl könnyelmű.” De én hittem benne. Hittem abban, hogy a szerelem mindent legyőz.

A főiskolán ismertem meg Márkot egy házibulin. Mindenki körülötte nyüzsgött, ő pedig csak rám nézett, mintha senki más nem létezne. Egyetlen este alatt elfelejtettem minden szülői intelmet, minden önfegyelmet. Aztán jöttek a közös séták a Tisza-parton, a titkos csókok a régi mozi mögött, és az első szerelmes éjszaka a kollégiumi szobában. Úgy éreztem, végre élek.

A diploma után visszaköltöztünk a szüleim házába. Márk nehezen viselte a vidéki életet, mindig nyughatatlan volt. Én tanítottam az általános iskolában, ő pedig hol itt, hol ott dolgozott – néha kőművesként, néha futárként. Egyre többször maradt ki éjszakára. Az első veszekedésünk is emiatt volt.

– Nem bírom ezt a bezártságot! – kiabálta egyszer az udvaron.
– De hát együtt akartuk! – sírtam vissza.
– Te akartad! Nekem ez börtön!

Aztán jött Eszter. A városka legszebb fodrászlánya. Márk egyre többet járt hozzá „hajat vágatni”. Én pedig egyre többet sírtam esténként a fürdőszobában, hogy anyámék ne hallják.

Amikor végül elment, minden összeomlott bennem. A szüleim azt mondták: „Jobb így, legalább nem szenvedsz tovább.” De én csak ürességet éreztem. Az egész város sajnált vagy kárörvendett – sosem tudtam eldönteni. Az iskolában is mindenki kerülte a tekintetem.

Az évek teltek. Megtanultam egyedül élni. Megtanultam újra örülni apróságoknak: egy jó könyvnek, egy csésze kávénak reggelente az ablakban. A szüleim meghaltak pár éve – csendben, egymás után mentek el. Azóta csak én maradtam ebben a nagy házban.

Aztán ma reggel megszólalt a csengő. És ott állt Márk.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
– Mit akarsz? – kérdeztem vissza.
– Csak… csak látni akartalak. Bocsánatot kérni.

Leültünk a konyhában. Ugyanaz az asztal, ahol régen együtt reggeliztünk. Márk keze remegett a bögrén.

– Eszter meghalt tavaly – mondta hirtelen.
– Sajnálom – feleltem automatikusan.
– Tudom, hogy megbántottalak. De csak most értettem meg igazán, mit veszítettem el.

Csend lett köztünk. Néztem az arcát: öregebb lett, megtört. De a szeme még mindig ugyanúgy csillogott.

– Mit vársz tőlem? – kérdeztem végül.
– Nem tudom… talán csak azt, hogy megbocsáss. Hogy újra beszélgessünk. Hogy ne legyek teljesen egyedül.

A szívem összeszorult. Annyi év után most újra itt van, és én nem tudom, mit érzek. Haragot? Sajnálatot? Vagy még mindig szerelmet?

Aznap este sokáig ültem az ablakban. Néztem a sötét utcát, hallgattam a tücsköket.

Vajon képes vagyok-e megbocsátani annak, aki egyszer már összetörte a szívemet? Vagy csak újabb fájdalmat hozna az életembe? Ti mit tennétek a helyemben?