A férfiak az életemben – Választások és következmények

– Miért nem tudsz végre dönteni, Anna? – csattant fel édesapám hangja, miközben a vasárnapi húsleves gőze lassan szétoszlott a konyhában. Anyám némán kanalazott tovább, de a tekintete mindent elárult: félt, hogy újra veszekedés lesz. A bátyám, Gábor, csak a telefonját nyomkodta, mintha nem is lenne jelen. Én pedig ott ültem, 32 évesen, két férfi között őrlődve, és fogalmam sem volt, mit mondjak.

Aznap este minden összesűrűsödött bennem. Ott volt Zoltán, a gyerekkori szerelmem, aki mindig mellettem állt, még akkor is, amikor én már rég tovább akartam lépni. És ott volt Márk, az új kollégám az ügyvédi irodából: magabiztos, sikeres, de valahogy mindig távolságtartó. Mindkettőjükben volt valami, ami hiányzott a másikból. Zoltánban a biztonság és az otthon melege, Márkban az izgalom és a kihívás.

A családi vacsora után apám félrehívott a kertbe. – Anna, nem játszhatsz örökké két lapon. Az élet nem ilyen egyszerű. Anyád is választott egyszer. – A hangja megremegett. Tudtam, mire gondol: anyám fiatalkori szerelmére, akit sosem felejtett el igazán. Azóta is érződött köztük valami kimondatlan feszültség.

Aznap este Zoltán felhívott. – Sétáljunk egyet a Duna-parton? – kérdezte halkan. Nem tudtam nemet mondani. A Margit híd alatt sétáltunk, ő mesélt a gyerekkorunkról, én pedig próbáltam elképzelni magunkat tíz év múlva. Vajon boldog lennék mellette? Vagy csak megszokásból maradnék vele?

Másnap Márk várt rám az irodában. – Anna, beszélhetnénk munka után? – kérdezte félénken, ami tőle szokatlan volt. Egy kávézóban ültünk le. – Sokat gondolkodtam rajtad – kezdte –, és szeretném, ha adnál nekünk egy esélyt. De tudom, hogy van valaki más is…

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Miért érzem úgy, hogy bármelyik utat választom, valakit megbántok? Otthon anyám várt rám egy bögre teával. – Tudod, Anna – mondta halkan –, én sosem mondtam el apádnak, hogy néha még most is eszembe jut Laci. De ha újra választhatnék… talán akkor is apádat választanám. Mert ő volt az, aki mellett önmagam lehettem.

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Próbáltam megfejteni: vajon én ki mellett lehetek igazán önmagam? Zoltánnal minden olyan ismerős volt, mintha egy régi kabátot vennék fel újra. Márkkal viszont minden nap új kihívás volt – de vajon ez elég egy életre?

Egyik este Gábor rám írt: „Anna, ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted.” Ekkor döntöttem el, hogy beszélek mindkettőjükkel őszintén.

Először Zoltánnal találkoztam egy régi presszóban Újlipótvárosban. – Zoli – kezdtem –, szeretlek, de félek attól, hogy csak azért maradnék veled, mert félek az újtól. Megérdemled azt, aki teljes szívvel választ téged.

Zoltán szeme megtelt könnyel. – Tudtam – mondta halkan –, de reméltem, hogy egyszer majd tényleg engem választasz.

Másnap Márkkal ültem le egy parkban. – Márk, veled minden új és izgalmas, de néha úgy érzem, nem látod igazán azt az Annát, aki vagyok. Csak azt, akit szeretnél látni bennem.

Márk elmosolyodott. – Talán igazad van. Talán csak az illúzióba szerettem bele.

Ott maradtam egyedül a padon. A telefonomban ott volt mindkét üzenet: Zoltán búcsúja és Márk rövid „Köszönöm”-je. A családom sem értette igazán a döntésemet: miért nem választottam egyiküket sem? De először éreztem azt, hogy nem másoknak akarok megfelelni.

Azóta eltelt három év. Néha még eszembe jut Zoltán mosolya vagy Márk szarkasztikus megjegyzései az irodában. De már nem bánom a döntésemet. Megtanultam: néha a legnehezebb út az önmagunkhoz vezető út.

Vajon hányan élnek úgy közöttünk, hogy sosem mernek igazán dönteni? Hányan választanak megszokásból vagy félelemből? Ti mit tennétek a helyemben?