A csend visszhangja: Egyedül a pesti panelben

– Miért nem veszed már fel a telefont, Anna? – hallom anyám hangját a hangpostán, miközben a kulcsommal babrálok a sötét lépcsőházban. A panelház folyosóján visszhangzik minden lépésem, mintha az egész épület figyelne. Egy pillanatra megállok az ajtóm előtt, és csak bámulom a kopott kilincset. Ez az én váram – gondolom keserűen –, de vajon tényleg szabad vagyok itt?

Mióta elköltöztem otthonról, minden este ugyanaz a csend fogad. A szomszéd, Károly bácsi tévéje néha átszűrődik a falon, de az én lakásomban csak a hűtő zúgása és a gondolataim zaja tölti be a teret. Huszonhat éves vagyok, diplomás, dolgozom egy reklámügynökségnél, mégis úgy érzem, mintha valami hiányozna. A szabadság, amire annyira vágytam, most inkább ürességnek tűnik.

A családommal való kapcsolatom sosem volt egyszerű. Apám mindig azt mondta: „Anna, ha nem bírod a kritikát, nem fogsz boldogulni az életben.” Anyám pedig minden vasárnap hívott, hogy mikor megyek haza ebédre. Egy ideje már nem veszem fel. Nem akarom hallani a szemrehányásokat: „Miért nem keresel normális párt magadnak? Mikor lesz unokánk?”

Egyik este, amikor épp egy doboz instant levest kanalazok a konyhapulton ülve, csörög a telefonom. Réka az, a gyerekkori barátnőm.

– Szia Anna! Nem akarsz eljönni velünk ma este valahova? – kérdezi vidáman.
– Fáradt vagyok – hazudom. Valójában félek kilépni ebből a lakásból. Félek attól, hogy kint mindenki boldogabb nálam.
– Ne már! Legalább egy sörre! – próbálkozik tovább.
– Majd máskor – mondom halkan.

Leteszem, és érzem, ahogy a magány rám telepszik. Az ablakon kinézve látom a város fényeit: valahol ott kint emberek nevetnek, szerelmesek sétálnak kéz a kézben, családok vacsoráznak együtt. Én pedig itt ülök egyedül.

Másnap reggel késve érek be a munkahelyemre. A főnököm, Zsolt rám néz szemrehányóan:

– Anna, megint elkéstél. Minden rendben?
– Persze – felelem gyorsan. De nem igazán érdekel senkit az igazság.

Az irodában mindenki pörög: Dóri épp az esküvőjét szervezi, Gábor babát vár a feleségével. Én pedig csak ülök a monitor előtt, és próbálom elhitetni magammal, hogy ez az élet nekem való.

Este anyám újra hív. Most felveszem.

– Szia anya.
– Végre! Már aggódtam érted. Miért nem jelentkezel? – kérdezi kissé sértődötten.
– Sokat dolgozom – mondom.
– Tudod, hogy bármikor hazajöhetsz…
– Nem akarok hazamenni – vágom rá túl gyorsan.
– Anna… mi történt veled? Régen mindig mindent megbeszéltünk.
– Felnőttem – mondom halkan.

A beszélgetés után sírva fakadok. Nem tudom eldönteni, hogy dühös vagyok-e rájuk vagy magamra. Talán mindkettő igaz.

A következő hetekben próbálom elfoglalni magam: főzni tanulok YouTube-videókból, néha elmegyek futni a Duna-partra. De minden este ugyanaz: visszatérek ebbe a kis lakásba, ahol csak én vagyok és a gondolataim.

Egyik nap váratlanul becsönget Károly bácsi.

– Ne haragudj, Anna, elromlott nálam a villany – mondja zavartan. – Segítenél?

Átmegyek hozzá. A lakása tele van régi fényképekkel: fiatalon katonatiszt volt, most özvegyen él itt egyedül.

– Tudod – mondja halkan –, az ember azt hiszi, hogy az egyedüllét szabadságot jelent. De néha csak azt jelenti, hogy nincs kihez szólni.

Hazafelé menet sokáig gondolkodom ezen. Talán tényleg nem az számít, hogy hány négyzetméteren élünk egyedül, hanem hogy mennyire engedjük be másokat az életünkbe.

Egy este végül igent mondok Rékának: elmegyek velük sörözni. Nevetünk, beszélgetünk rég nem látott ismerősökkel. Hazafelé menet érzem először hetek óta, hogy talán mégsem vagyok teljesen elveszve ebben a városban.

De amikor újra becsukom magam mögött az ajtót, ismét rám nehezedik a csend. Vajon tényleg ezt akartam? Vajon lehet igazán szabad az ember úgy, hogy közben senkihez sem tartozik?

Talán csak azt szeretném tudni: ti mit gondoltok? A magány szabadság vagy börtön? És vajon hol húzódik a határ a kettő között?