A csend súlya: Egy testvér vallomása

„Fiam, vár rád az otthon. De kérlek, gondoskodj a beteg nővéredről. Nem hagyhatod magára.” Anyám utolsó szavai úgy csengtek a fejemben, mintha valaki kalapáccsal verné a koponyámat. A temetés után, amikor mindenki elment, csak én maradtam ott a régi házban Zsuzsával, a nővéremmel, akinek a szemei üresen bámultak rám a sötét sarokból.

– Marci, ugye nem hagysz itt? – kérdezte halkan, miközben az ablakon túl már sötétedett.

Nem tudtam válaszolni. Azt éreztem, hogy mindenki elvárja tőlem, hogy erős legyek, hogy mindent megoldjak. De én csak menekülni akartam. Huszonnyolc éves voltam, egy budapesti állásajánlat várt rám, egy új élet lehetősége. De ott volt Zsuzsa is – szklerózis multiplexszel küzdött, egyre nehezebben mozgott, és egyre többször felejtette el, mit akart mondani.

A családunk mindig is tele volt titkokkal. Apám évekkel ezelőtt eltűnt az életünkből – anyám sosem beszélt róla, csak annyit mondott: „Nem érdemli meg, hogy emlékezzünk rá.” Zsuzsa betegsége is mintha valami büntetés lett volna, amit csendben kellett viselnünk. A faluban mindenki tudta, hogy „a Kovács lány beteg”, de senki nem kérdezett semmit.

Az első hetekben próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Reggelente főztem Zsuzsának teát, segítettem felöltözni, aztán rohantam dolgozni a helyi könyvtárba – csak ideiglenesen vállaltam el, amíg eldöntöm, mi legyen velem. Esténként együtt néztük a tévét, de ő egyre inkább magába zárkózott. Néha hallottam, ahogy sír a szobájában.

Egy este, amikor már nem bírtam tovább a feszültséget, felhívtam a barátnőmet, Katát Budapesten.

– Marci, meddig akarod ezt csinálni? – kérdezte. – Az életedet áldozod fel egy olyan helyért, ahol sosem voltál boldog.

– Nem hagyhatom itt Zsuzsát – suttogtam. – Anyám ezt kérte tőlem.

– És te mit akarsz? – kérdezte vissza Kata.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: fogalmam sincs. Csak sodródtam az eseményekkel, miközben minden nap egyre nehezebb lett.

Zsuzsa állapota romlott. Egyre többször kellett orvoshoz vinnem, és egyre többször éreztem azt, hogy nem bírom tovább. Egyik este összevesztünk.

– Miért vagy ilyen dühös rám? – kérdezte sírva.

– Mert úgy érzem, csapdába estem! – kiabáltam vissza. – Nem tudok segíteni rajtad, és közben az életem is elmegy mellettem!

Aztán csend lett. Zsuzsa csak nézett rám könnyes szemmel.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Nem így akartam.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, vajon anyám tényleg azt akarta-e, hogy így éljek. Vajon ő is feláldozta volna magát értem? Vagy csak nem volt más választása?

A következő hetekben egyre többször gondoltam arra, hogy elmegyek. Kata hívogatott, az állás még mindig várt rám. De minden alkalommal, amikor összepakoltam volna a táskámat, Zsuzsa rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, és nem tudtam megtenni.

Egy nap azonban megtörtént. Zsuzsa elesett a fürdőszobában, és eltörte a karját. A kórházban az orvos azt mondta:

– Nem tudja egyedül ellátni őt. Gondolkodjon el egy otthon lehetőségén.

Hazafelé vezetve sírtam. Úgy éreztem, cserbenhagyom anyámat, Zsuzsát és magamat is. De végül beadtam a nővéremet egy budapesti gondozóba. Meglátogattam minden héten, de már nem volt ugyanaz.

Kata végül elhagyott. Azt mondta, nem tudja tovább nézni, ahogy két élet között őrlődöm. Az állásom is elveszett – túl sokat hiányoztam.

Most itt ülök a régi házban, egyedül. Zsuzsa már nem beszél velem – azt mondta, sosem bocsátja meg, hogy otthonba adtam. A faluban mindenki elfordult tőlem. Anyám hangja még mindig ott visszhangzik bennem: „Ne hagyd magára a nővéredet!”

De mi van akkor, ha néha muszáj magunkat választani? Vajon más is így döntött volna? Vagy csak én voltam gyenge?