A csend öröksége: Miért kerül engem a húgom, miután mindent feláldoztam érte?

– Miért nem veszed fel a telefont, Zsuzsa? – suttogtam magam elé, miközben a mobilom kijelzőjén már harmadszor jelent meg az üzenet: „A hívott szám jelenleg nem kapcsolható.” Az ablakon túl az őszi eső kopogott a párkányon, mintha csak az én könnyeimet akarta volna utánozni. A konyhaasztalon ott hevert a régi, megsárgult fénykép: anyánk, apánk, Zsuzsa és én, még gyerekek voltunk, a családi föld szélén álltunk, mögöttünk a diófa. Akkor még minden egyszerűnek tűnt.

Azt hittem, ha átadom neki a földet, minden jobb lesz. Zsuzsa mindig is érzékenyebb volt nálam, nehezebben viselte a városi életet. Amikor anyánk meghalt, apánk pedig már csak árnyéka volt önmagának, rám maradt minden: a temetés intézése, a ház eladása, és végül a döntés, mi legyen a földdel. Zsuzsa akkoriban elvesztette az állását, egyedül nevelte a kisfiát, Marcit. Én Budapesten dolgoztam könyvelőként, egyedül éltem egy garzonban. Azt gondoltam, neki nagyobb szüksége van rá – hát odaadtam neki mindent.

– Biztos vagy benne? – kérdezte akkoriban apám rekedt hangon. – Ez nagy áldozat.

– Ő a húgom – feleltem. – Neki most ez életmentő lehet.

Zsuzsa sírva ölelt át. Akkor azt hittem, közelebb hoz minket egymáshoz ez az egész. De tévedtem.

Az első hónapokban még gyakran hívott. Mesélt a földről, hogy mennyi munka van vele, hogy Marci mennyire szereti az udvaron játszani. Aztán egyre ritkábban jelentkezett. Először azt hittem, csak elfoglalt. De amikor karácsonykor sem jött el hozzám Pestre, már éreztem, valami nincs rendben.

– Nem tudunk most menni – mondta röviden telefonon. – Sok a teendő.

A hangja idegen volt. Próbáltam nem foglalkozni vele, de egyre jobban bántott. Aztán jöttek a pletykák is: egy régi ismerős mesélte, hogy Zsuzsa új párt talált magának, és az illetőnek nem tetszik, ha velem beszélget. Mások szerint csak szégyelli magát, mert úgy érzi, tartozik nekem.

Egy nap aztán összeszedtem minden bátorságomat és leutaztam hozzájuk. Az udvaron Marci játszott egyedül. Amikor meglátott, odafutott hozzám.

– Szia, Edit néni! – kiáltotta boldogan.

Zsuzsa az ajtóban állt. Arcán fáradtság és valami megmagyarázhatatlan távolság ült.

– Szia – mondta halkan.

– Beszélhetünk? – kérdeztem.

– Most nem igazán alkalmas – felelte zavartan. – Sok dolgom van.

– Csak pár percet kérek…

Sóhajtott, majd beengedett a konyhába. Leültünk egymással szemben. A régi terítőn kávéfoltok éktelenkedtek.

– Mi történt köztünk? – kérdeztem végül.

– Semmi… csak… – elharapta a mondatot. – Nem akarom újra felkavarni a múltat.

– De hát testvérek vagyunk! Neked adtam mindent…

– Pont ezért! – csattant fel hirtelen. – Nem tudok úgy rád nézni, hogy ne érezzem magam adósnak! Mindenki azt mondja, hogy nélküled most nem lenne semmim… Nem akarom ezt hallani! Nem akarom ezt érezni!

Megdermedtem. Soha nem gondoltam volna, hogy az önzetlenségem ilyen terhet rak rá.

– Én csak segíteni akartam…

– Tudom! De most már hagyj élni! – mondta sírva.

Aznap este csendben ültem vissza a vonaton Pestre. Az ablakon túl elsuhantak a sötét falvak, bennem pedig csak egy kérdés visszhangzott: vajon tényleg jót tettem? Vagy csak még nagyobb szakadékot ástam kettőnk közé?

Azóta sem keresett. Néha látom Marci fényképeit a közösségi oldalon, ahogy nő, ahogy mosolyog. Zsuzsa sosem jelöl meg rajtuk. A családi föld most már az övék – én pedig maradtam az emlékekkel és egy üres lakással Budapesten.

Vajon tényleg lehet-e önzetlenül adni anélkül, hogy ne várjunk viszonzást? Vagy minden áldozatnak ára van – és néha ez az ár éppen az, akit legjobban szerettünk?