A csend köztünk: Hogyan veszítettem el a kapcsolatomat az unokámmal
– Miért nem hív már fel Lilla? – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben a telefon képernyőjét bámultam. Minden vasárnap délután vártuk egymást, ő hívott, mesélt az iskoláról, a barátairól, arról, hogy milyen új könyvet olvasott. Most már három hete csend volt. A csend, ami egyre nehezebben viselhető.
A fiam, Gábor, mindig azt mondta: „Anya, ne aggódj, Lilla elfoglalt.” De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Dóra, a menyem, az utóbbi időben egyre ritkábban engedte át Lillát hozzám. Ha mégis eljöttek, Dóra mindig sietett, idegesen nézett körül a lakásban, mintha keresne valamit, amit felróhat nekem.
Egyik este elhatároztam, hogy átmegyek hozzájuk. A szívem hevesen vert, miközben a villamoson ültem. Vajon mit fogok találni? Vajon Lilla örül majd nekem? Amikor becsöngettem, Dóra nyitott ajtót. Arcán fáradt mosoly jelent meg.
– Szia, Juli néni – mondta halkan.
– Szia, Dóra. Lilla itthon van?
– Most épp tanul. Nem akarom zavarni – felelte gyorsan.
– Csak egy percre szeretném látni… – próbálkoztam.
Dóra sóhajtott.
– Tudod jól, hogy most érettségizik. Nagyon stresszes időszak ez neki.
Éreztem, hogy valami nem stimmel. Az ajtó mögül hallottam Lilla hangját:
– Ki az?
– Csak a nagymamád – felelte Dóra halkan.
– Akkor hadd jöjjön be! – kiáltotta Lilla.
Dóra kelletlenül félreállt. Beléptem a lakásba. Lilla az asztalnál ült, könyvek között. Amikor meglátott, felpattant és átölelt.
– Nagyi! Hiányoztál! – suttogta.
A szívem összeszorult. Akkor miért nem keresett? Miért nem hívott? Leültünk beszélgetni, de Dóra végig ott állt az ajtóban, karba tett kézzel figyelt minket.
Amikor elbúcsúztam, Lilla a fülembe súgta:
– Ne haragudj rám…
Hazafelé menet csak ez járt a fejemben. Mit tettem rosszul? Miért kell bocsánatot kérnie tőlem az unokámnak?
Másnap felhívtam Gábort.
– Fiam, beszélhetnénk? – kérdeztem óvatosan.
– Persze, anya. Mi a baj?
– Miért nem engeditek hozzám Lillát? Mi történt?
Gábor sokáig hallgatott.
– Anya… Dóra úgy érzi, hogy néha túl kritikus vagy vele. A múltkor is megjegyezted, hogy miért nem főz házi ételt Lillának, miért mindig rendelnek pizzát…
Elhallgattam. Eszembe jutott az a nap. Nem akartam bántani Dórát, csak aggódtam Lilláért. Mindig azt hittem, hogy egy nagymama dolga tanácsot adni.
– És ezért nem engedi hozzám Lillát? – kérdeztem halkan.
– Ő csak védeni akarja Lillát a feszültségtől. Szerinte te túl sokat vársz el tőle is…
Letettem a telefont és sírtam. Hogy lehet az, hogy amit szeretetből teszek, az fájdalmat okoz? Hogy lehet az, hogy a családom távolodik tőlem?
Napokig nem tudtam aludni. Végül levelet írtam Dórának:
„Kedves Dóra! Sajnálom, ha megbántottalak. Nem akartam beleszólni az életetekbe. Csak aggódom Lilláért és szeretném látni őt. Kérlek, adj még egy esélyt nekem.”
Válasz nem érkezett. Egy hét múlva azonban csöngettek nálam. Dóra állt az ajtóban Lillával.
– Szeretnék beszélni veled – mondta Dóra csendesen.
Leültünk a konyhában. Dóra sokáig hallgatott, majd megszólalt:
– Tudom, hogy jót akarsz nekünk. De néha úgy érzem, nem fogadsz el olyannak, amilyen vagyok. Nem vagyok olyan háziasszony, mint te voltál… Néha félek tőled.
Megfogtam a kezét.
– Sajnálom… Én csak azt akartam, hogy boldogok legyetek. De talán túl sokat vártam el…
Lilla közben odabújt hozzám.
– Nagyi… én mindig szeretni foglak!
Aznap este együtt vacsoráztunk. Nem volt tökéletes minden – de legalább újra együtt voltunk.
Most is gyakran eszembe jut: vajon hány családban történik ugyanez? Hány nagymama érzi magát feleslegesnek? Hányan mernek bocsánatot kérni? Vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni egymást hibáinkkal együtt?