A csend hangja: Egy gépekkel teli otthon szíve
– Már megint elromlott a mosogatógép, Zoli! – kiáltott át a szomszéd, Marika néni a vékony panel falon keresztül. Én csak legyintettem, és a telefonomon keresztül újraindítottam a rendszert. A lakásomban minden automatizált volt: az okos hűtő magától rendelte az élelmiszert, a robotporszívó minden reggel pontosan hétkor indult, a világítást hangvezérléssel szabályoztam. A barátaim szerint ez volt a jövő, én pedig büszke voltam rá, hogy harmincévesen már mindent elértem, amit egy fiatal informatikus csak kívánhat.
De valójában csak menekültem. Apám három éve halt meg, anyám pedig vidéken maradt egyedül. A testvérem Németországban dolgozott, én pedig Budapesten próbáltam elfelejteni, mennyire fáj az üresség. A gépek sosem kérdeztek vissza, sosem vitatkoztak velem, és sosem sírtak miattam. Azt hittem, így könnyebb lesz.
Egyik este azonban minden megváltozott. Épp egy újabb okosotthon-alkalmazást teszteltem, amikor csörgött a telefonom. Anyám hívott – ami ritka volt, mert általában csak üzenetet írt. Felvettem.
– Szia, Zolikám… – hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben. – Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de… bevittek a kórházba. A szomszéd néni hívta a mentőket.
A szívem kihagyott egy ütemet. Azonnal leállítottam mindent, és rohantam le a garázsba. Az autóm is okos volt: magától indult, mire odaértem. De az úton végig csak anyám hangja visszhangzott bennem.
A kórházban fehér neonfények és steril csend fogadott. Anyám ágyánál ülve rájöttem, mennyire idegen lett számomra minden emberi érintés. Próbáltam beszélgetni vele, de csak arról tudtam kérdezni, hogy mikor engedik haza, milyen gyógyszert kapott – mintha egy gép lennék.
– Zoli, mikor öleltél meg utoljára valakit? – kérdezte halkan anyám.
Nem tudtam válaszolni. Talán évekkel ezelőtt történt utoljára.
Hazafelé menet végig gondolkodtam. Otthon a lakás hideg fényei és gépi zümmögése fogadott. Leültem a kanapéra, és először éreztem igazán: egyedül vagyok. A robotporszívó csendben dolgozott mellettem, de nem szólt hozzám senki. Nem volt nevetés, veszekedés, semmi emberi zaj.
Másnap reggel Marika néni becsöngetett.
– Zolikám, segítenél behozni a bevásárlást? – kérdezte.
Automatikusan nemet akartam mondani – hiszen a gépek mindent megoldanak –, de valamiért mégis kimentem hozzá. Ahogy cipeltük fel a szatyrokat, Marika néni mesélni kezdett a férjéről, aki már tíz éve meghalt.
– Tudod, Zoli, amikor Géza elment, azt hittem, majd megszokom az egyedüllétet. De az emberi hangot semmi sem pótolja – mondta könnyes szemmel.
Aznap este kikapcsoltam az összes gépet. Nem rendeltem ételt online; főztem magamnak egy egyszerű paprikás krumplit – ahogy anyám szokta régen. A lakás csendje most más volt: nem gépi zajok hiányoztak, hanem valami mélyebb.
A következő hetekben többször is meglátogattam anyámat a kórházban. Eleinte nehéz volt beszélgetni vele – mintha újra kellett volna tanulnom az emberi kapcsolatokat. De lassan oldódtunk mindketten. Egyik nap odahajoltam hozzá és megöleltem.
– Hiányoztál, anya – suttogtam.
Ő csak megsimogatta az arcomat.
Amikor végre hazamehetett, eldöntöttem: nem hagyom többé magára. Hetente legalább egyszer meglátogattam vidéken. Segítettem neki kertészkedni, együtt főztünk lekvárt, és esténként hosszú beszélgetéseket folytattunk – néha veszekedtünk is apróságokon, de már nem bántam.
A lakásomban is változtattam: kevesebb gépet használtam, gyakrabban hívtam át barátokat vacsorára. Rájöttem: az otthon nem attól lesz otthonosabb, hogy minden automatizált és tökéletesen működik. Hanem attól, hogy van benne élet – nevetés, sírás, veszekedés és kibékülés.
Egy este Marika néni átjött egy tál süteménnyel.
– Látom, mostanában többször nyitva van az ablakod és hallom a zenét meg a nevetést – mondta mosolyogva. – Jó ezt hallani.
Elmosolyodtam és meghívtam egy teára.
Most már tudom: a gépek csak eszközök. Az igazi otthon szíve az emberi kapcsolatokban dobog.
Néha mégis elgondolkodom: vajon hányan élnek még úgy ebben a városban – vagy akár ebben a házban –, mint én régen? Hányan hiszik azt, hogy a technológia pótolhatja azt, amit csak egy ölelés vagy egy őszinte szó adhat meg?