A csend, ami ordít: Egy új bébiszitter árnyékában

– Miért nézel így rá? – szakadt ki belőlem a kérdés, miközben a konyhapultnak támaszkodva figyeltem, ahogy Zsófi, az új bébiszitterünk, nevetve beszélget a férjemmel. A hangom remegett, de nem tudtam tovább magamban tartani.

Péter meglepetten rám nézett, majd zavartan elfordult. – Mire gondolsz, Anna? Csak viccelődtünk… – próbálta elütni a dolgot, de én már nem tudtam elengedni. Aznap este, amikor a gyerekek végre elaludtak, egyedül maradtam a gondolataimmal. A lakás csendje szinte fojtogató volt; minden nesz, minden apró zaj mintha csak azt suttogta volna: valami nincs rendben.

Minden akkor kezdődött, amikor Éva, a régi bébiszitterünk, hirtelen felmondott. Azt mondta, vidékre költözik az édesanyjához, akit ápolnia kell. Nem volt választásunk: mindketten dolgoztunk, és két kisgyerekkel – Marci ötéves, Lili három – nem lehetett halogatni az új segítség keresését. Zsófi jelentkezett az internetes hirdetésünkre. Már az első találkozáskor lenyűgözött: kedves volt, türelmesen beszélgetett a gyerekekkel, és úgy tűnt, mintha mindig is a családunk része lett volna.

Az első hetekben minden tökéletesnek tűnt. Marci és Lili imádták Zsófit; esténként lelkesen mesélték, milyen játékokat talált ki nekik, milyen meséket olvasott. Péter is megkönnyebbültnek látszott – végre visszatérhetett a munkájához anélkül, hogy aggódnia kellett volna miattam vagy a gyerekek miatt.

Aztán valami megváltozott. Először csak apróságokat vettem észre: Zsófi túl sokat nevetett Péter viccein, néha túl hosszan időzött a tekintete rajta. Egy alkalommal rajtakaptam őket a nappaliban; Péter épp segített neki beállítani a tévét, de ahogy beléptem, mindketten összerezzentek. „Csak elromlott a távirányító,” magyarázta Péter gyorsan.

Próbáltam elhessegetni a gyanakvást. Hiszen Zsófi remekül bánt a gyerekekkel! De ahogy múltak a napok, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy kívülálló a saját otthonomban. Egy este Lili odabújt hozzám fürdetés után: „Anya, Zsófi néni azt mondta, hogy az apukák mindig nagyon viccesek.” Akkor valami összeszorult bennem.

Másnap reggel megpróbáltam beszélni Péterrel.
– Szerinted nem túl közvetlen Zsófi? – kérdeztem óvatosan.
– Ugyan már! Csak fiatal és lelkes. Örülj neki! – legyintett.
De nem tudtam örülni. Egyre jobban zavart minden apró gesztusuk. Egyik délután korábban értem haza a munkából; Zsófi és Péter épp együtt nevettek valamin a konyhában. Amikor beléptem, hirtelen csend lett.

Aznap este sírva fakadtam. Péter próbált vigasztalni.
– Anna, nincs semmi köztünk! Hogy gondolhatod ezt? – kérdezte kétségbeesetten.
– Nem tudom… csak érzem – suttogtam.

A következő napokban próbáltam figyelni magamra: vajon tényleg csak féltékeny vagyok? Vagy valóban történik valami? Egyik este Marci odasúgta nekem lefekvés előtt:
– Anya, Zsófi néni azt mondta, hogy te nagyon szép vagy.
Ez összezavart. Talán tényleg csak én képzelem túl?

De aztán jött az utolsó csepp: egy szombat délelőtt Zsófi megérkezett egy új ruhában – feltűnően csinos volt. Péter bókolt neki: „Nagyon jól áll ez a szín!” Zsófi elpirult és lesütötte a szemét. Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség.

Aznap este leültem Zsófival beszélgetni.
– Szeretném megkérdezni… jól érzed magad nálunk? – kezdtem óvatosan.
– Persze! Nagyon megszerettem Marcit és Lilit… és magukat is – mosolygott rám.
– Nem gondolod, hogy néha túl közvetlen vagy Péterrel? – kérdeztem halkan.
Zsófi arca elkomorult.
– Nem akartam semmi rosszat… csak örülök, ha jókedvűek maguk is. Ha zavarom önöket…
– Nem zavar… csak… – elakadtam. Nem tudtam kimondani azt, amit igazán éreztem.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Péterrel is beszéltem.
– Nem akarom elveszíteni a családi békét – mondtam neki sírva –, de nem tudok így élni tovább.
Péter átölelt.
– Ha szeretnéd, kereshetünk másik bébiszittert…
De Marci és Lili zokogtak, amikor megtudták, hogy Zsófi talán elmegy.

Most itt ülök a nappaliban, miközben Zsófi a gyerekekkel játszik a szobában. A szívem kettészakad: vajon túlreagálom? Vagy tényleg veszélyben van a házasságom? Mi fontosabb: az anyai ösztönöm vagy a családi béke?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg csak féltékeny vagyok… vagy hallgatnom kellene a megérzéseimre?