A csend, ami közénk állt – Egy barátság vége a Sparban

– Szia, Réka! – hallottam meg a hátam mögött a hangját, miközben a Sparban a paradicsomokat válogattam. A szívem összeszorult. Hónapok óta nem beszéltünk, és most, mintha semmi sem történt volna, ott állt előttem Anna, a régi barátnőm, akivel valaha minden titkomat megosztottam.

– Szia, Anna! – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy az arcomra fagyott a kényszeredett öröm.

– Képzeld, múlt héten előléptettek! – vágott bele azonnal, mintha csak egy félbehagyott beszélgetést folytatnánk. – Olyan sok a munka, hogy alig látom a családot. De hát ez van, ha az ember karriert akar csinálni, nem igaz?

Bólintottam. Próbáltam közbeszúrni valamit: – Én is mostanában…

De Anna már folytatta is: – És képzeld, Bence elkezdett teniszezni! Olyan ügyes, hogy az edzője szerint akár versenyző is lehet belőle. Persze, ez rengeteg időt elvesz tőlem is, de hát mit lehet tenni? Anyának lenni nem könnyű.

Hallgattam. A szavak csak úgy záporoztak rám, mint egy nyári zivatar. Anna beszélt és beszélt: a munkahelyi sikereiről, Bence iskolai eredményeiről, a férje új autójáról. Egyetlen egyszer sem kérdezte meg, hogy velem mi van. Hogy miért vagyok olyan sápadt. Hogy miért remeg a kezem, amikor a paradicsomot visszateszem a polcra.

Hat hónapja nem találkoztunk. Hat hónapja minden próbálkozásomra csak annyit írt vissza: „Bocsi, most nagyon elfoglalt vagyok. Majd máskor!” Eleinte még reménykedtem, hogy tényleg csak átmeneti ez az egész. Hogy majd egyszer újra leülünk egy kávéra a kis presszóban a sarkon, ahol annyiszor nevettünk együtt. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem: valami végleg megváltozott.

Most pedig itt álltam előtte, és úgy éreztem magam, mint egy statiszta az ő életében. Egy néma hallgatóság, akinek az a dolga, hogy bólogasson és csodálkozzon.

– És nálatok? – kérdezte végül futólag, de már a telefonját nézte közben.

– Anyukám kórházban van – mondtam halkan. – Már három hete. Rákos.

Anna felpillantott, de csak egy pillanatra. – Jaj, sajnálom! De tudod, most rohannom kell, Bencét viszem edzésre. Majd írj rám! – mondta gyorsan, és már el is tűnt a sorok között.

Ott maradtam a zöldséges pultnál, kezemben egy túlérett paradicsommal. A szemem égett. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek azon, mennyire jelentéktelenné váltam számára.

Hazafelé menet végig Annán gondolkodtam. Vajon mikor lett ilyen? Vagy mindig is ilyen volt, csak én nem vettem észre? Vagy én változtam meg? Talán túl sokat vártam tőle? Hiszen mindenkinek megvan a maga baja…

Otthon leültem anyám ágya mellé. Ő fáradtan mosolygott rám.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Találkoztam Annával – mondtam neki. – Tudod, régen mennyit jelentett nekem ez a barátság… Most meg olyan volt, mintha idegenek lennénk.

Anyám megszorította a kezem.

– Az emberek változnak – mondta bölcsen. – Néha el kell engedni azt, ami már nem tesz boldoggá.

Éjjel sokáig forgolódtam. Felidéztem azokat az éveket, amikor Anna volt az első, akinek elmeséltem minden örömömet és bánatomat. Amikor együtt sírtunk egy rossz szakítás után vagy együtt nevettünk egy buta filmen. Most pedig… Most már csak egy név vagyok neki a telefonjában.

Másnap reggel üzenetet kaptam tőle: „Bocsi tegnapért! Majd találkozunk!” Nem válaszoltam rögtön. Először dühös voltam rá. Aztán szomorú lettem. Végül csak ürességet éreztem.

A következő hetekben rájöttem: nem Anna miatt fáj igazán ez az egész, hanem amiatt az űr miatt, amit maga után hagyott bennem ez a barátság. Hogy mennyire hiányzik valaki, akivel őszintén megoszthatom az érzéseimet. Hogy mennyire nehéz újra bízni valakiben.

Egy este aztán elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet és arra gondoltam: talán tényleg el kell engednem Annát. Talán ideje új embereket beengedni az életembe. Olyanokat, akik meghallgatnak akkor is, ha épp nem történik velem semmi különös.

De vajon képes vagyok-e még bízni valakiben? Vagy örökre magamban kell hordoznom ezt a csalódást?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen barátnak? Vagy jobb végleg lezárni ezt a fejezetet?”