A családom csak a házamra vár – de nekik tartogatok egy meglepetést

– Mikor költözöl már be hozzám, mama? – kérdezte Zsuzsa, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A hangja édes volt, de a szeme sarkában ott bujkált valami türelmetlenség.

– Még jól érzem magam itt, Zsuzsa – feleltem halkan, miközben a kezemmel végigsimítottam a régi asztallapot. Ez az asztal még anyámtól maradt rám, és minden karcolásán egy-egy emlék ül.

– De hát egyedül vagy! – vágott közbe Zsuzsa. – Mi lesz, ha elesel? Vagy ha valami baj történik? Tudod, mennyivel egyszerűbb lenne mindenkinek, ha eladnád ezt a nagy házat, és hozzánk költöznél?

Nem válaszoltam rögtön. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem az aggodalom vezérli, hanem valami egészen más: a ház. Ez a ház, amelyet harminc évig építgettünk Lajossal, a volt férjemmel, amíg el nem hagyott egy fiatalabb nőért. A válás után mindenki elfordult tőlem – kivéve ezt a házat. Ez maradt nekem.

A családom – Zsuzsa és a fiam, Gábor – csak akkor keresnek, ha valamit akarnak. Ünnepekkor is inkább gyorsan letudják a látogatást, mintha csak kötelességből jönnének. Az unokáimat is ritkán látom. Néha úgy érzem, mintha már csak egy akadály lennék az útjukban.

Egyik este Gábor is felhívott.

– Anya, beszélnünk kellene a jövőről – mondta komolyan. – Tudod, hogy Zsuzsával aggódunk érted. Talán ideje lenne gondolkodni azon, mi lesz a házzal…

– Még élek, Gábor – vágtam közbe keserűen. – Nem kell temetni.

Csend lett a vonalban. Hallottam a háttérben a felesége hangját: „Mondd meg neki, hogy nem várhat örökké!”

Letettem a telefont. Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg csak ennyit érek nekik? Egy házat? Egy örökséget?

Másnap reggel kimentem a kertbe. A hajnali napfényben minden olyan békés volt: a rózsabokrok illata, a madarak csicsergése… Itt minden az enyém volt. Itt voltam otthon.

Aztán eszembe jutott valami. Mi lenne, ha nem hagynám, hogy ők döntsenek rólam? Mi lenne, ha én irányítanám az életemet?

Elhatároztam: nem hagyom magam.

Elkezdtem keresni egy ügyvédet. Régi barátnőm, Marika ajánlott egy megbízható nőt: dr. Tóth Ágnest. Egy hét múlva már ott ültem az irodájában.

– Erzsi néni, teljesen joga van eldönteni, mi legyen a vagyonával – mondta kedvesen Ágnes. – Akár alapítványra is hagyhatja. Vagy bárkire, akit szeretne.

Hazafelé menet úgy éreztem magam, mint aki újra húszéves lett. Volt bennem félelem is – mit szólnak majd hozzá? De végre először éreztem azt: van választásom.

A következő hetekben elkezdtem önkénteskedni a helyi idősek klubjában. Olyan emberekkel találkoztam ott, akiknek senkijük sincs – csak egymásra számíthatnak. Egyre közelebb kerültem hozzájuk; rájöttem, mennyi szeretetet tudok még adni és kapni.

Egyik délután Marika megkérdezte:

– Erzsi, miért nem hagyod rájuk a házat? Hiszen ők a gyerekeid…

– Mert nem szeretnek engem igazán – feleltem halkan. – Csak azt nézik, mit örökölhetnek majd utánam.

Marika bólintott. Tudta jól, miről beszélek.

Végül meghoztam a döntést: a házat az idősek klubjára hagyom majd. Ott legalább lesz belőle valami jó; talán egyszer majd otthont ad más magányos embereknek is.

Amikor ezt elmondtam Zsuzsának és Gábornak, kitört a vihar.

– Megőrültél?! – kiabált Zsuzsa. – Hogy teheted ezt velünk? Mi mindent feláldoztunk érted!

– Mit áldoztatok fel? – kérdeztem csendesen. – Mikor voltatok itt utoljára csak úgy? Mikor kérdeztétek meg igazán, hogy vagyok?

Gábor csak állt némán. Láttam rajta: haragszik rám. De én most először nem éreztem bűntudatot.

Azóta is egyedül élek ebben a házban – de már nem érzem magam magányosnak. Van célom, vannak barátaim, és tudom: jól döntöttem.

Néha elgondolkodom: vajon tényleg ennyit ér ma egy anya Magyarországon? Egy házat? Vagy van még remény arra, hogy egyszer majd újra fontosak leszünk egymásnak?