A családi titok: Egy vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott

– Ki nevet ilyen hangosan? – kérdeztem magamban, miközben a villámat letettem az asztalra. A vasárnapi ebéd mindig szent volt nálunk, anyám ragaszkodott hozzá, hogy legalább ilyenkor együtt legyen a család. De most valami furcsa történt: a konyhából mély, rekedtes nevetés hallatszott, amitől összeszorult a gyomrom. Nem volt gyerekes kacaj, hanem valami egészen más – ismerős, mégis idegen.

A család az asztal körül ülve beszélgetett, de én már nem tudtam odafigyelni. Apu épp arról mesélt, hogyan sikerült végre megjavítania a régi Trabantot, de a szavaiból semmit sem fogtam fel. A nevetés újra felhangzott, most már tisztábban, és mintha valami titkot hordozott volna magában.

Felálltam. – Mindjárt jövök – mondtam halkan, de senki sem figyelt rám igazán. Lassan közelítettem a konyhaajtóhoz. Az ajtó résnyire nyitva volt, és ahogy benéztem, megláttam anyámat és a nővéremet, Katát. Anyám kezében egy régi fénykép volt, amin egy fiatal férfi állt apám mellett – de nem apám volt az.

– Emlékszel még rá? – kérdezte Kata nevetve. – Hogy is hívták? Gábor bácsi?

Anyám elmosolyodott, de a mosolyában volt valami szomorúság is. – Igen, Gábor. Ő volt az első szerelmem…

Megdermedtem. Gábor? Soha nem hallottam róla. Miért beszélnek róla most? Miért ilyen titokzatosan?

– És apa tudott róla? – kérdezte Kata halkan.

Anyám sóhajtott. – Tudta… de sosem beszéltünk róla. Akkoriban minden más volt. Gábor elment Németországba dolgozni, én pedig itt maradtam…

A szívem hevesen vert. Miért érzem azt, hogy valami nagyon nincs rendben? Miért érzem azt, hogy ez a történet rólunk is szól?

Visszaléptem az ajtótól, de ekkor megcsikordult a parketta a lábam alatt. Anyám felkapta a fejét.

– Anna, te vagy az? – szólt ki.

Beléptem a konyhába. – Igen… csak… vizet akartam hozni.

Kata rám nézett, az arcán furcsa mosoly játszott. – Hallottad?

Bólintottam. – Ki az a Gábor?

Anyám hosszan nézett rám, majd leült az asztal mellé. – Le kell ülnöd, Anna.

Leültem. A kezem remegett.

– Tudod… – kezdte anyám –, amikor fiatal voltam, nagyon szerettem Gábort. De ő elment, és én apáddal maradtam. Sosem bántam meg… de van valami, amit eddig nem mondtam el nektek.

Kata rám nézett, mintha már tudná a választ.

– Anna… – folytatta anyám –, amikor megszülettél… már nem voltam biztos abban, hogy ki az apád.

A világ megállt körülöttem. A fejem zúgott, a szívem kihagyott egy ütemet.

– Mit mondasz? – suttogtam.

– Apád tudta… de úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk. Ő mindig is szeretett téged, mint a sajátját.

Kata odalépett hozzám és megfogta a kezem. – Ezért volt mindig olyan fura köztetek…

Anyám sírni kezdett. – Sajnálom… annyira sajnálom…

Nem tudtam mit mondani. Felálltam és kiszaladtam a kertbe. A levegő hűvös volt, de én csak álltam ott és próbáltam felfogni: lehet, hogy egész életem hazugságra épült?

Később apám jött ki utánam. Csendben leült mellém a padra.

– Hallottad? – kérdezte halkan.

Bólintottam.

– Én választottalak téged akkor is, amikor nem tudtam biztosan… és most is téged választalak – mondta csendesen.

Sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e vagy hálás vagyok neki ezért a szeretetért.

Aznap este minden megváltozott bennem. Másnap reggel anyám csendben főzte a kávét, Kata pedig kerülte a tekintetem. Azóta sem beszéltünk erről igazán. De minden vasárnap eszembe jut az a nevetés a konyhából és az a pillanat, amikor rájöttem: néha azok bántanak legjobban, akiket a legjobban szeretünk.

Vajon képes leszek valaha megbocsátani anyámnak? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb? Ti mit tennétek a helyemben?